A beszédes című politikai pamflet, mely Gabriel és Daniel Cohn-Bendit közös műve 1968 forró nyarán íródott. (Magyarul is olvasható, a Kossuth Kiadó zárt sorozatában jelent meg, kiadó és évszám feltüntetése nélkül. Angolul Obsolete Communism címmel jelent meg.) A Cohn-Bendit név sokaknak ismerős lehet, és Daniel (a „vörös Danny”) későbbi pályafutásának ismeretében joggal tehető fel a kérdés: miért érdekes egy politikusi karriert befutó, a rendszerbe integrálódott figura írása a társadalmi forradalom szempontjából?

Nos, a mű megírása minden bizonnyal elsősorban Gabriel, az idősebb fivér érdeme. Ez azért is valószínű, mert Daniel Cohn-Bendit tevékenysége már 1968-ban is jóval kevésbé volt radikális, mint a mű gondolatvilága. Ezt leszögezve térjünk a lényegre: a Baloldali radikalizmus korszakos jelentőségű írás, és egyfajta sűrítménye a ’68-as forradalmi harcok tapasztalatainak. Elszakad a dogmáktól, a kapitalizmus megdöntésére koncentrál, és bátran szintetizálja a forradalmi hagyományokat, látványosan cáfolva az anarchizmus és kommunizmus állítólagos ellentétéről terjengő legendát. Előszavában bátran sorolja fel elődei között Marxot és Bakunyint, Rosa Luxemburgot és Makhnót, az I. és a Szituacionista Internacionálét.

A mű célja a ’68-as franciaországi tapasztalatok összegzése. Az események értékelő számbavételével kezdődik, felidézik, hogy a diákok egy jelentékeny kisebbsége hogyan jutott el az oktatási rendszer kritikájától a tanulmányok társadalmi funkciójának teljes megkérdőjelezéséig. A nantesi egyetem pszichológus hallgatói kiáltványukban elmennek a végsőkig: mivel a pszichológia tudománya teljes mértékben a kizsákmányoló, elidegenedett társadalom kiszolgálója, felhívják pszichológia szakos társaikat, hogy hagyják abba tanulmányaikat…

A diáksztrájkok, a vizsgák majd az előadások bojkottja nem jelentett passzív ellenállást. Az elfoglalt egyetemeken nyári egyetemek működtek, ahol közösen, szervezett formában gondolták újra a tudományok alapjait. Innen elindulva odáig jutottak el, hogy szembekerültek a munkamegosztással és magával a társadalmi rendszerrel. Kiléptek a diákmozgalom gettójából, harcuk forradalmi dimenziót kapott. Ezzel párhuzamosan országos sztrájk és üzemfoglalási hullám bontakozott ki. „A direkt akciónak ez az újrafelfedezése egy csapásra tudatára ébreszti a munkásokat, hogy milyen lehetőségekkel rendelkeznek s hogy milyen erősek, ha közvetlenül úgy harcolnak a burzsoázia ellen, hogy hatalmuk egy részét nem delegálják valamely politikai vagy szakszervezeti apparátusba. …Most miénk a gyár, miért dolgoznánk tovább a vállalkozó számára? Teljesen természetesen merül fel az önigazgatás gondolata. Nem valamiféle vezetés vagy a proletariátus adja ki ezt jelszóként, hanem ez egy konkrét problémára adott válasz.”

Május végén a baloldali radikálisok így látták a helyzetet: „Ebben az időszakban minden lehetséges; a rendszer már csak rendőrsége és a hivatásos hadsereg egy része révén áll fenn, ami kevés a sztrájkolók óriási számával szemben….A tulajdonképpeni hatalom mindinkább az utcán, a gyárakban, sőt a földeken volt található; a mezőgazdaság egyes szektorai ellátják a városi munkásokat, s egyes parasztok szocializmusról, sőt forradalomról beszélnek.”

Május 24-én tömegtüntetések zajlanak Párizsban, a forradalmi akcióbizottságok az alábbi röpcédulát terjesztik:

„Termelők, mentsük meg önmagunkat! A tízmillió sztrájkolóhoz! Minden munkáshoz!

Nemet mondunk a parlamenti megoldásokra, amelyekkel csak azt lehet elérni, hogy de Gaulle megy, de a munkáltatók maradnak. Nemet mondunk a csúcstárgyalásokra, amelyek csak arra szolgálnak, hogy életben tartsák a halódó kapitalizmust! Semmiféle népszavazást többé, legyen vége a cirkusznak!

Senki se beszéljen helyettünk! Tartsunk továbbra is megszállva minden munkahelyet! Folytassuk a harcot és állítsuk a gazdaságnak a sztrájk által érintett minden szektorát a harcoló munkások szolgálatába! Már ma rakjuk le holnapi hatalmunk alapjait (szervezzük meg a közvetlen ellátást, a közszolgáltatásokat, a szállítást, a tájékoztatást, a lakásügyet, stb.)!

Munkások, Parasztok, Alkalmazottak, Diákok, Középiskolások, szervezzük meg és hangoljuk egybe harcunkat az utcán, az alapfokú csoportokban, ahol csak vagyunk!

Zúzzuk szét a munkáltatókat!
Éljen a munkásellenőrzés!”

A tüntetés csúcspontját a tőzsde elfoglalása és felgyújtása jelenti, de ezután a szocialista párti csoportok megakadályozzák  további középületek elfoglalását, ami a következő logikus lépés lett volna. „A mi szemünkben a minisztériumok és középületek megszállásának nem az volt a célja, hogy hatalomra juttassa a munkásosztály képviselőit, akiknek kézbe kellett volna venniük az államapparátust, hanem az, hogy, hogy tudatára ébresszük az egész lakosságot: ez az államapparátus gyakorlatilag többé nem létezik, hogy nincs már semmi hatalma, s hogy mindent új alapokon, újból kell felépíteni. Az önigazgatás olyan szükségszerűség volt, amit azonnal valóra kellett volna váltani. Ha Párizs május 25-én arra a hírre ébredt volna, hogy néhány minisztériumot megszálltak, a gaulleizmus azonnal összeomlott volna, annál is inkább, mert a vidéken, amilyen mértékben a hírek Párizsból a sztrájkolókhoz érkeztek, hasonló felkelésekre került sor.”

A forradalmi pillanat elszállt, jött a burzsoá befogás, ígérgetések és karhatalmi erőszak a radikális erőkkel szemben.

Ilyen helyzetben egy forradalmár nem búslakodik, hanem nekiáll levonni a tanulságokat és összegyűjteni a tapasztalatokat, hogy az eljövendő küzdelmekben nagyobb esélye legyen a proletariátusnak a győzelemre. A Cohn-Bendit fivérek különösen fontosnak tartják a szerveződést illető tanulságokat.

„A tegnapi egyhangúság, amikor mindenki kis vackában, kis irodájában és kis boltjában volt kis feleségével kis televíziója előtt vagy az önkiszolgáló üzletben, kis útján kis autójával, ahol unalom és a naponta megismételt fogások és gesztusok uralkodtak, a taposómalom – mindez elsüllyed és eltűnik.

Az akcióbizottságokká, független akciócsoportokká szervezés a városnegyedekben sem előzte meg az akciókat, hanem lépésről lépésre követte. A szervezésnek alkalmazkodnia kellett az akció mindenkori követelményeihez, mert a korábbi szervezeti formák az eljövendő akciók számára meg nem felelőknek és fékezőknek bizonyultak.

A szervezet nem öncél, hanem eszköz, átmeneti mozzanat a folyton változó helyzetben.”

A cél pedig, aminek az eléréséhez a forradalmi szerveződés az eszköz, a kapitalizmus meghaladása. A szerzők programja szerint ez a termelők önigazgatását jelenti, az elidegenedés felszámolását, az árutermelés helyett a társadalom valós igényeinek kielégítését. Az írás ezen része különösen érdekes, már csak azért is, mert megmutatja, hogy olyan szintre jutottak a küzdelmek, ahol már a rendszer meghaladásának konkrét lépései kerültek napirendre.

A szerzőpáros részletesen elemzi a franciaországi politikai helyzetet, a (sztálinista) Kommunista Párt ellenforradalmi szerepét, majd kitérnek rá, hogy az 1917-es oroszországi forradalom után hogyan győzte le a bolsevik pártbürokrácia a forradalmi munkásmozgalmat.

A könyv azzal zárul, hogy cselekvésre szólítja fel az olvasót:

„Olvasó, a lapok, melyeket olvastál, alapjában véve egyet akarnak mondani: El tudjuk törölni és el kell törölnünk az állítólag természettől való kizsákmányolást. …
Kezdd el, nem a többiek számára, hanem a többiekkel, saját magadnak, itt és most, a forradalmat.”

Nagyon jó könyv.