A reformista irányzat a munkásmozgalom egyik fő irányzata volt hajdanán – de ma már nincs sok értelme reformizmusról beszélni.

A 19. század végére a kapitalizmus meghaladását célul kitűző mozgalom markánsan két irányzatra vált szét. A forradalmi irányzat – az anarchizmus, illetve a szociáldemokrata mozgalomról folyamatosan leváló baloldali irányzatok – a kapitalizmus megdöntését forradalmi úton vélte elérhetőnek. Általános sztrájk, forradalmi felkelések, a magántulajdon kisajátítása, a bérmunka megszüntetése, állam helyett önigazgató közösségek létrehozása jelenti azokat a sarokpontokat, melyek a rendszer meghaladását eredményezhetik. Ezzel szemben a szociáldemokrácia intézményesülő, tömegpártokat létrehozó reformista irányzata úgy vélte, a szocializmus lépésről-lépésre, reformok útján is elérhető. Ehhez az általános választójog kiharcolása jelenti a döntő lépést. A kizsákmányolt osztály, mely nyilvánvalóan mindig abszolút többségben van, választásokon hatalomra segítheti a munkások pártjait, melyek a hatalom birtokában, törvényi úton létrehozhatják a szocialista társadalmat. A szociáldemokrácia radikális szárnya, mely a 20. század első évtizedeiben – különösen az 1917-1923 közötti világforradalmi hullám során – hatalmi tényezővé vált, leginkább abban különbözött a mérsékelt szárnytól, hogy az államhatalom megszerzését elfogadhatónak tartotta erőszakos hatalomátvétel útján is. Ez volt a bolsevizmus, mely Oroszországban hatalomra került, majd a létrejövő Szovjetunió által döntő befolyást szerzett a világszerte megalakuló kommunista pártokban. A szovjet gyakorlat nem tért el az alapvető szociáldemokrata elképzeléstől: a munkásosztály pártjai birtokolják az államhatalmat, kezükbe veszik a termelést, és jóléti államot építenek ki. Történelmi távlatban a mérsékelt szociáldemokrata irányzat hasonló gyakorlatot folytatott. A Szovjetunió jelentette világpolitikai kihívásra adott reakcióként – és nem mellékesen a 2. világháború utáni évtizedekben a háborús pusztítás során keletkező beruházási lehetőségek által nyújtott gazdasági fellendülést kihasználva – Nyugat-Európa centrumországaiban is kiépült a jólétinek nevezett szociális állam.

Európa keleti és nyugati felén egyaránt évtizedekig nőtt az életszínvonal, csökkentek a vagyoni különbségek, soha nem látott jólét köszöntött a munkásosztályra. (Ezért a jólétért a perifériák kizsákmányoltjai, akiket a neokolonializmus, a kihelyezett kelet-nyugat háborúk sújtottak, iszonyú árat fizettek.) A reformizmus nem hozta el a világszocializmust, de történelmi funkcióját teljesítette: a korábban kirekesztett munkásosztályt integrálta a politikai rendszerbe, és így megerősítette a kapitalizmus stabilitását. A reformizmus korszaka ezzel lezárult. Ma már nincs olyan nagy reformista vízió, mint hajdanán. Ma már nincs értelme bárkit is reformistának bélyegezni.

No és mi a helyzet a mai, korlátozott, tehát nem a rendszert meghaladó célokat megfogalmazó mozgalmakkal?

Hiszen a környezetvédő mozgalmak célja a konkrét önvédelmen – egyes környezetpusztító beruházások megakadályozása, mint pl. a Ligetvédelem – túl mégiscsak az, hogy a kapitalizmust kizöldítsék? A feminista mozgalom alapesetben elképzelhetőnek tartja, hogy a kapitalizmusról leválasztható patriarchális karaktere. Az antirasszista mozgalmak mégiscsak azért tevékenykednek, hogy a sötétebb bőrszín ne jelentsen extra hátrányokat – és nem azt hirdetik, hogy a kapitalizmustól elválaszthatatlan a rasszizmus. A hajléktalanokat, rászorulókat segítő csoportok ritkán fogalmazzák meg, hogy a kapitalizmus nem hogy nem számolja fel a nyomort, hanem ellenkezőleg – folyamatosan újratermeli!

(Néha az antifasizmust is nevezik reformizmusnak, de aki ezt teszi, az valószínűleg nem tudja mi az a fasizmus, és azzal sincs tisztában, hol élünk.)

Miért nem nevezzük mindezeket reformizmusnak? Azért, mert a reformizmus alapvető hamissága abban állt, hogy azt állította, reformok útján eljuthatunk a világméretű emberi közösség társadalmához, reformok útján megszüntethető a kizsákmányolás, és elérhető az általános emberi felszabadulás. A történelem bizonyította, hogy ez nem lehetséges.

A mai „reformista” mozgalmak sokkal korlátozottabb víziók mentén fogalmazzák meg magukat. Nem a rendszer reformok útján való meghaladásában gondolkodnak. A feminista, zöld, a társadalmi szolidaritást erősítő csoportok többnyire nem lépnek fel az antikapitalizmus horizontjára. Nem forradalmiak – de a „reformista” kifejezéssel sem lehet őket pontosan leírni. Lehetnek részleges célok követői, lehetnek korlátoltak, gyakran nem kérdőjelezik meg a kapitalista rendszert. Sokféle kritikát meg lehet fogalmazni az egyes konkrét csoportokról, sokféle gyengeséget találhatunk, ami a mai ellenforradalmi időszakban nem csoda – de számtalan pozitív dolgot is megemlíthetünk velük kapcsolatban, többek között az annyira hiányzó szolidaritás erősítését.

(Fontos megjegyezni, hogy a kommunizmus természetesen magában foglalja a feminizmus, az antirasszizmus, a környezetvédelem, stb, alapvető céljait, de azt mondjuk, hogy a problémák valódi megoldása csak a kapitalista rendszer elpusztításával válik lehetővé. De akkor sem fog automatikusan bekövetkezni, a szexizmus vagy a rasszizmus nem fog a forradalom varázsütésére eltűnni.)

Aminek egészen biztosan nincs sok értelme: a megvető „reformista” jelzővel elintézni minden nem - vagy nem eléggé - antikapitalista mozgalmat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.