Van ami évtizedek óta állandó: sötétnek látszik a jövő. A ’80-as évek végén volt egy rövid, optimista időszak –már tudjuk illúziók rabjai voltunk-, de a jövő alapvetően soha sem tűnik derűsnek. A borúlátó előrejelzések sajnos mindig igazolódnak.

Jelenleg semmi olyan folyamat nem látszik ami azt mutatná, hogy az elkövetkező időkben könnyebb élet vár ránk. Ez természetesen nem valamiféle sorscsapás: tömegesen javuló életszínvonalhoz nagy ütemű termelésnövekedés kell, de ennek semmi jele. (Szemléletesebben ezt úgy lehet megfogalmazni, hogy ha a tőke teli pofával zabálja a profitot, akkor a proliknak is zsírosabb morzsák jutnak. Ez történt az 1960-as, 1970-es években Európában, nem mellesleg azért, mert előtte egy világháború romjain volt tér a beruházások számára.)

Sötét a jövő – nagyrészt azért, mert a jelen is az. Ez is egy állandóság: szörnyű világban élünk, és abban éltek szüleink, nagyszüleink, dédszüleink is. Mi a szörnyű a világban? Ha éppen nincs tömeges éhhalál vagy háborús népirtás, akkor csak egyszerűen halálunkig dolgoztatnak minket. Dolgozunk, sokan belehalnak a munkába, és mindez miért? Mit kapunk cserébe? Szinte semmit, jó esetben annyit, hogy másnap újra munkába tudjunk menni.

(Neked, kedves olvasó, ha nyugodtan meg tudsz élni a pénzedből, és még a munkád is elviselhető azt ajánlom ne felejtsd el: kivételezett helyzetben vagy, az emberiség döntő többsége sokkal rosszabbul él mint Te!)

Majdnem mindenki többre vágyik annál mint amije van, és ez általában jogos igény: éhségünket kioltó, jó minőségű, teljes értékű ételt, emberhez méltó hajlékot szeretnénk mindnyájan. Most ez nagyon sok embernek nem jut ki, és valóban, akarjuk ezeket az anyagi javakat, enni akarunk, jól akarunk lakni, és jó helyen akarunk lakni. De ez nem minden, ez csak a része valami sokkal nagyobb kívánságnak, ami minden elégedetlenség mozgatórugója, az a vágy, ami új küzdelmekre serkenti az embert, amit soha nem lehet tőlünk elvenni: az életünket akarjuk visszaszerezni!