I.

A kapitalizmus világrendszer. Van különbség a bolygó régiói között, beszélhetünk centrumról, perifériáról és köztes, félperifériás területekről, de a gazdasági-társadalmi rendszer minden országban a tőke által irányított árutermelés rendszere. Ezért a rendszer elleni harc mindnyájunk közös harca, bárhol is történjék. Természetesen a hatalmi harc, az uralkodó frakciók közötti küzdelem mást jelent, de a média gyakran „polgárháborút” emleget akkor is, ha forradalmi harcról van szó. Ez tudatos stratégia részükről, mint ahogy az is, amikor minden lázadásnak a specialitásait hangsúlyozzák, és nem az általános érvényét. A tüntetések, felkelések résztvevői „diákok”, „bevándorlók”, vagy csak simán „fiatalok”. A lényeg, hogy ne vegyük észre hogy a harcunk közös harc, az ellenségünk, a világot uraló burzsoá osztály a közös ellenségünk. A burzsoázia legfeljebb a Föld lakosságának 1 százaléka lehet, ezért találó a jelszó: „Mi vagyunk a 99 %!” (Van még egy réteg, akiket jól megfizetnek, akik irányítják a kizsákmányolás gépezetét, de ez a réteg sem lehet több 4-5 százaléknál.)

A 21. század eddigi két legfontosabb jellemzője a mélyülő válság és a lázadáshullám. A válság regionálisan kezdődött, pl. 1997-98-ban Kelet-Ázsiában, majd világméretekben jelentkezett 2008-ban. Bár úgy tűnik, a centrumországokban az életszínvonal lenyomásával  úrrá lettek a gazdasági nehézségek némelyikén, és még a társadalmi robbanást is elkerülték, a problémák valójában csak elmélyültek. Könnyen lehet hogy a kapitalizmus most, a szemünk láttára ért el saját történelmi korlátaihoz. Az árutermelés tőkés formája történeti képződmény, első elemei már ezer éve megjelentek, és az utóbbi négy-öt évszázad során, gyorsuló ütemben uralma alá hajtotta az egész emberiséget. A történelemben semmi sem állandó, így a kapitalizmus is meg fog szűnni.

A rendszer ellentmondásai egyre élesebbek: - a tőkének folyamatosan bővülő mértékben kell magát újratermelni, de már se térben, se minőségben nincs hova terjeszkedni

- a profit biztosítása érdekében a béreket is le kell szorítani –vagy ténylegesen, vagy úgy, hogy egyre kevesebb embert alkalmaznak-, de akkor eltűnik a vásárlóerő

- a bankokban jelenlévő virtuális vagyon egyre nagyobb hányadának nincs árufedezete, vagyis pusztán fikció

- egyre gyengül a tőke legitimációs ideológiája, bármilyen formában is jelentkezik.

A kapitalizmus történetének végjátszmája elkezdődött.

Eközben nemzetközi lázadáshullámok követik egymást. Az 1999-es seattlei zavargások adták az előhangot, majd 2011-ben elindult az Occupy-mozgalom, 2010-11-ben az arab tavasz, 2011-ben a Puerto del Sol-ról az Elégedetlenek mozgalma. Ezek a lázadások nemzetköziek voltak, és világosan mutatják a kapitalizmus elleni harc internacionalista karakterét. Ugyanakkor a 21. század proletármozgalmainak a legfőbb gyengesége a történelmi perspektíva hiánya. Az Occupy megfogalmazta, hogy a fennálló rendszer igazságtalan, nem demokratikus és fenntarthatatlan. Ez mind igaz, de programnak kevés. Pedig a kapitalizmus meghaladásának programja, a kizsákmányolt osztály történelmi programja adott.

II.

Kelet-Európa, mint minden régió, rendelkezik sajátosságokkal. Kelet-Európa története nem a szovjet blokk 2. világháború utáni létrejöttével kezdődött, hanem négy-ötszáz évvel korábban. A kapitalizmus kibontakozásával párhuzamosan különült el a nyugati és a keleti fejlődés. A szovjet időszak szervesen illeszkedik ebbe a történeti ívbe. Fontos hangsúlyozni, hogy az úgynevezett „szocializmus” nem volt alapjaiban más rendszer, ugyanúgy a kapitalista gazdaság egyik politikai formája mint a liberális demokrácia, vagy éppen a fasizmus. Létezett árutermelés, csere, bérmunka, volt kizsákmányolás és mély osztályellentét.

Az 1980-as évek végén a rendszerváltás fő ígérete az volt, hogy a kialakuló demokrácia jelentős életszínvonal-emelkedést fog generálni. Az „utolérjük a fejlett Nyugatot” jelszó azonban ugyanolyan hamisnak bizonyult, mint a megelőző évtizedekben a „felépítjük a szocializmust” jelszava. Nincs utolérés, nincs felzárkózás, a kapitalista világrendszer úgy működik hogy fenntartja a regionális különbségeket. Ötszáz év gazdasági fejlődését nem tudja felülírni a politikai akarat. 

Az új évezredben látunk példákat kormánydöntő népfelkelésekre: Jugoszlávia 2000-ben, a grúziai rózsás forradalom 2003-ban, vagy Ukrajna 2004-ben, a narancsos forradalom, és 2014-ben.  De a felkelések után új kormányok alakulnak, és a rend helyreáll. Igaz, általában egyre gyengébb a rendszer legitimációja, társadalmi elfogadottsága.

A civil aktivizmusnak más a terepe keleten és nyugaton. Nyugat-Európában az NGO-szerveződések meg tudnak maradni egy-egy ügy mentén tevékenykedő alakulatnak (állatvédelem, menekültek és bevándorlók segítése, vagy egy környezetromboló beruházás elleni mozgalom), de van lehetőségük intézményesülni is, mint pl. Németországban a Zöld Párt, amely az 1970-es évek atomerő-elleni tömegmozgalmából született 1980-ban.

Kelet-Európában más hagyományok vannak, itt az állampárti időszakban a civil szerveződések általában szembekerültek az egész rendszerrel, mert a hatalom nem tűrt semmilyen független aktivitást. Aki nem a hivatalos formában kívánt tevékenykedni az disszidens lett – elvont, vagy tényleges értelemben. Nem volt keret megmaradni civilnek, és úgy tűnik a mai Magyarországon szintén nincs erre tér: a társadalmi aktivitás óhatatlanul kormányváltó irányba fordul.

III.

2010-ben Magyarországon új korszak kezdődött. Elindult egy konzervatív ellenforradalom, a diktatúra kiépítése ideológiai offenzívával kísérve. Az irány arra mutat, hogy létrejönnek a fasizmus jogi keretei. (Ez nem új a történelemben, amikor Hitler 1933-ban kancellár lett az előző kormányzati időszakok által elfogadott törvények segítségével számolta fel törvényes úton a polgári demokrácia intézményeit.) A kormányellenes mozgalom –amely jóval szélesebb mint az ellenzéki szavazótábor, hiszen a választásoktól tömegesen távolmaradók egy része számára a választás bojkottálása az egész rendszerrel szembeni ellenérzés kifejezése- kezd visszatérni a hajdani ellenzéki etoszhoz. A cél ma már több mint kormányváltás – vicces, hogy a Fidesznek korábban pont ez volt a választási jelszava. Megcsinálták.

Az ellenállás első hullámát a Milla fellépése szimbolizálja, miként eltűnése is: a Milla megpróbált intézményesülni, párttá alakulni, de a szavazófülkébe nem sikerült becsábítani a korábban az utcára vitt tömegeket. 2014-ben kiderült, hogy aki komolyan gondolja az ellenállást és újrakezdést, annak nem a polgári demokratikus megoldásban –párt-választás-kormányalakítás- kell gondolkodni.

A rezsim jellegéből következően az NGO-aktivitás újra kénytelen kormányellenes irányba fordulni. De még ezen a színtéren is –nemcsak az ellenzéki pártok szintjén- nem nagyon van más koncepció, mint a korábbi liberális idea: utolérni a fejlett Nyugatot.  Ez viszont illúzió. Délibáb. Átverés. Nemcsak hogy nem lehet „utolérni a Nyugatot”, de ennek már nem is lenne sok értelme: mindenhol leépítik a „jóléti” államot, ráadásul Európában általános fasizálódás zajlik.

A 2014 november 17-i, az eddigiek közül a legharciasabb tüntetéstől néhány valódi baloldalinak nevezhető csoportot leszámítva még az ellenzék is elhatárolódott. Pedig az ellenzékiség a rendszer tagadása nélkül nem sokat ér. Egy totális rendszerrel állunk szemben – hiszen a kapitalizmus alapját képező tulajdon és csere áthatja az élet minden területét -, így hát csak a rendszer totális tagadása jelent alternatívát.

Nehéz az aktivisták élete. A probléma ott kezdődik, hogy valójában nincs is olyan, hogy „aktivista”, hiszen ez egy semleges kifejezés, önmagában értelmetlen. Mindenkinek arra kéne törekedni hogy meghatározza saját magát a pozíciói alapján, és nem egy elvont fogalomhoz –„aktivizmus”- kötve. Aki ellenzéki, politikai tevékenységet folytat az lehet liberális, nemzeti demokrata, vagy éppen anarchista vagy/és kommunista. Az aktivisták gyakran belefáradnak a harcba, kiégnek. Ez pontosan azért fordul elő sokszor, mert hiányzik a történelmi program. Ha nem a demokráciáért harcolsz, hanem pont ellenkezőleg, a kapitalizmust megjelenítő demokrácia ellen, akkor egy többszáz éves küzdelem részese vagy. Ha nem látod a történelmi távlatokat, akkor belefáradsz az egészbe, vagy rosszabb esetben beszippant a rendszer, és te is olyan politikus leszel, mint akik ellen most hadakozol.

A kizsákmányoltak és elnyomottak történelmi programját természetesen meg kell fogalmazni, és ehhez az aktivitás dinamikája és a történelmi tapasztalat nyújt útmutatót. Az elégedetlenség gyűlik, majd a kapitalizmus meghaladása gyakorlati formát ölt: az emberek elfoglalják az utcákat majd a munkahelyeket, megbénítják az állami intézményeket, kielégítik azonnali szükségleteiket, megszervezik a védelmet, majd a szükségletek kielégítését társadalmi méretekben, végül a forradalom átcsap a határokon és az egész világon lerombolja a kapitalizmus gépezetét. Ennél kisebb célokért küzdeni nem érdemes, és egyébként is hiábavaló. Vagy megnyerünk mindent, vagy nem nyerünk semmit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.