A magyarországi viszonyokat gyakran jellemzik úgy, hogy végletes megosztottság van a jobb és a baloldal között, és ez a szakadék egyre mélyül. Szokás még a két oldal közötti árkot említeni, felvillantva a polgárháború lehetőségét.

A polgárháború az uralkodó osztály frakciói között, a hatalom birtoklásáért folyó harcot jelenti, és feltételezi hogy a szembenálló felek jelentős tömegeket képesek mozgósítani –ideológiával vagy kényszerrel- a saját oldalukon. (A forradalmi helyzeteket is előszeretettel nevezik polgárháborús viszonyoknak, de ez tudatos torzítás. A rendszer ellen lázadó kizsákmányoltak küzdelme NEM a hatalom megszerzéséért folyó harc. Egy esetleges forradalmi felkelés nyomán létrejövő új hatalom –a „forradalom konszolidálása”- a forradalom megállítását, vagyis leverését eredményezi, hiszen a társadalmi forradalom alapvető célja mindenféle hatalom felszámolása.)

Véleményem szerint az ezredforduló utáni Magyarországon nem arról van szó, hogy két politikai tábor áll egymással szemben, és a pártkatonák már betöltött fegyverekkel, tüzelésre készen várják a háború megindítására szólító felhívást. A helyzet sokkal inkább úgy jellemezhető, hogy van egy gazdasági-politikai csoport, viszonylag jelentős –milliós- szavazói támogatottsággal, amely csoport a saját gazdasági-ideológiai céljai érdekében egyre nagyobb hatalom megszerzésére törekszik. Ez az úgynevezett jobboldal, bár a jobb-bal kifejezésnek alapvetően csak a politológia terén van értelme, mert innen alulról nézve a jobb és a baloldal ugyanannak a kizsákmányoló fenevadnak a két arca.

Tehát ez a „jobboldali” blokk igyekszik ráerőszakolni akaratát a társadalomra. A blokk jelenleg a Fidesz nevű párt körül kristályosodik ki, erre a pártra a 2010-es választásokon a szavazók 53 %-a szavazott. Ez nagyjából két és félmillió embert jelent, de valószínűleg nem túlzunk ha azt mondjuk hogy ennek a tömegnek csak kis része az, amely mozgósítható a tényleges harcra. Ez a –maximum- néhány százezer ember adja a „Békemenet” emberanyagát. (Békemenet: a kormány támogatására, állami pénzekből szervezett tömegdemonstrációk.) Ez az úgynevezett „mérsékelt jobboldal”, erőteljes nacionalista-konzervatív ideológiával, de az ideológia természetesen másodlagos kérdés, a lényeg a párt körüli tőkés csoport gazdasági érdekeinek kiszolgálása. Az ideológia –a nacionalizmus, a vallás remekül használható a mozgósításra- csak eszköz, a cél a hatalom és a hatalom által megszerezhető gazdasági előnyök. (Pénz és hatalom egymással összemérhető, egymásra szabadon átváltható értékek.)

A másik, az előzővel szoros szimbiózisban létező hatalomra törő csoport a fasiszta spektrum, melynek jelenleg a Jobbik nevű párt a gyűjtőhelye. Ők a „szélsőjobboldal”, mely a „mérsékelt jobboldallal” –a látszólagos viták ellenére- szoros összefonódásban törekszik a totális hatalmi rendszer kiépítésére. (Ezt az összefonódást hosszan lehetne elemezni, erre majd más alkalommal visszatérünk.) A Jobbikra 2010-ben nagyjából nyolcszázezer ember szavazott, de nyilván ennél sokkal kisebb, talán a százezret sem éri el a pártkatonák, a harcra készülő fasiszta militánsok száma. Ez lenne tehát a front egyik oldala.

A másik oldalon nincsenek mozgósított tömegek, nincs harcias ideológia, nincs –se képletes, se szó szerinti- fegyverkezés. Ha ragaszkodnánk a politológiai kategóriákhoz, akkor ez az oldal –MSZP, LMP, Gyurcsány, Bajnai, stb.- tekinthető a valódi mérsékelt jobboldalnak. Ennek az oldalnak is vannak elvakult hívei, még talán pártkatonák is akadnak elvétve, de a polgárháborús készülődésnek nyoma sincs. (Természetesen a demokratikus ellenzék a kormánypárthoz hasonlóan hatalomra törekszik, a mögötte álló burzsoá frakció gazdasági érdekeinek kiszolgálása érdekében, és ilyen szempontból nincs a két oldal között különbség.)

Az úgynevezett polgárháború tehát úgy néz ki, hogy van egy markánsan megjelenő, jelenleg két frakcióra –„jobb és szélsőjobb”- tagolódó, militáns politikai csoport, mely néhány százezer aktív, elkötelezett tagjára támaszkodva, a kormányzati hatalom birtokában a minél totálisabb hatalmi rendszer kiépítésére törekszik. Velük szemben áll a társadalom túlnyomó többsége, mely növekvő ellenszenvvel figyeli a nyílt diktatúra kiépítését. Ez a többség még bízik a demokráciában, még nem adta fel illúzióit, még hisz benne hogy a kapitalizmus rendszere is képes élhető, emberi viszonyokat biztosítani számára. De egyszer minden illúzió tova tűnik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.