Forgolódnak a tőkés birodalmak,

csattog világot szaggató foguk.

Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak,

s mint fészket ütik le a kis falut.

Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -

kis, búvó országokra rálehel

a tátott tőke sárga szája. Párás

büdösség-felhő lep bennünket el.

S hol zápfog rág, a város érdes része,

hol a vasbányák fuvallata ing,

gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,

lendkerék szijja csetten és nyalint,

hol a fémkeblü dinamókat szopják

a sivalkodó transzformátorok,

itt élünk mi. És sorsunk összefogják 

a nők, gyermekek, agitátorok.

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,

vergődik benn' a mult sikos hala.

A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

Ujságpapir az asztalon kenyérrel

s az ujságban, hogy szabadok vagyunk -

poloskát űzünk lámpával s a kéjjel

s két deci fröccsel becsüljük magunk'.

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre,

részeg botlik, legény bordélyba lóg,

mert hasal az éj s pörsenéses a melle,

mint szennyes ingből, füst alól kilóg.

Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten,

egymás hátán, mint odvas farakás

s hazánk határát penész jelzi körben

a málló falon; nedves a lakás.

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,

mely osztályharcban vasba öltözött.

Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!

És búvunk érte, mint az üldözött.

A történelem futószallagára

szerelve ígyen készül a világ,

hol a munkásság majd a sötét gyárra

szegzi az Ember vörös csillagát!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.