Anarchodemokraták

Címkék: anarchodemokraták

2017.12.03. 10:24

recenzió

Bozóki András-Sükösd Miklós: Anarcho-demokraták
Az anarchizmus elmélete és magyarországi története
Gondolat Kiadó Budapest, 2007

Bozóki András és Sükösd Miklós évtizedekig foglalkozott az anarchista mozgalom magyarországi megismertetésével, és ők tárták fel legteljesebb körűen a magyarországi anarchista mozgalom történetét. Anarchista szerzők antológiáit szerkesztették, illetve több monográfiát is publikáltak a témában. Legutóbbi kötetük 2007-ben jelent meg, tulajdonképpen a korábbi publikációik összegzése.

A könyv kapcsán legelőször ki kell jelenteni, hogy feltétlenül üdvözlendő, hogy az anarchizmus tudományos témaként is jelen van a közéletben, ugyanakkor a kötet vegyes érzelmeket kelt az olvasóban.

Szögezzük le: az 1993 előtti magyarországi anarchista mozgalom eddigi legteljesebb dokumentálását tartjuk kezünkben. A könyv központi része végigköveti az anarchista - vagy anarchista hatásokat mutató - mozgalmak történetét, bemutatja, hogy az anarchizmus nem csodabogarak gyűjteménye, hanem nagyon is valóságos politikai-társadalmi mozgalom, mely egyes időszakokban igen jelentős hatást fejtett ki. Az anarchizmusnak vannak hagyományai, melyeket a történetírás igyekszik elhallgatni. Ezért is jelentős ez a kötet. Részletes ismertetést olvashatunk az 1880-as évek első felében működő Radikális Munkáspártról, a 19. század végén nagy erejű agrárszocialista mozgalomról és Schmitt Jenő Henrikről, Batthyány Ervin, Krausz Károly, Szabó Ervin tevékenységéről, az 1919-es anarchista aktivitásról, az anarchista szellemiségű művész-csoportokról (gödöllői művész-telep, Kassák körei), majd az 1988 után újrainduló szervezkedésről, 1993-mal bezárólag. Az utóbbi évtizedek anarchista tevékenységéről nem esik szó, a szerzők szerint az anarchizmus feloldódott az új társadalmi mozgalmakban.

A több mint száz évet felölelő időszak anarchista irányzatainak teljes körű összegyűjtésére irányuló igyekezet rendkívül dicséretes, és elismerésre méltó. Ez akkor is így van, ha a mozgalmon kívül állóként vállalkoznak erre a feladatra - de ebből a kívülállásból erednek a problémák. Már maga a cím elgondolkodtatja az olvasót: anarcho-demokraták? Ez meg micsoda?

Nos, Bozóki András és Sükösd Miklós alapkoncepciója szerint a közép-európai régióban létezett egy sajátos anarchista mozgalom, mely anarcho-demokratának nevezhető. Ide sorolhatók a liberális szocialisták (pl. Jászi Oszkár, vagy Bibó István) is. Ezzel a kategóriával az a fő probléma, hogy itt valódi alapok nélküli politikai gondolkodásról van szó. A politika - és maga az uralom - csak felépítmény, a tulajdonviszonyok társadalmi megjelenítése. Nem szabad elfelejteni, hogy az állam a tulajdon védelmére jött létre. Az „anarcho-demokrata” gondolkodók megfosztják az anarchizmust - és magát az antikapitalizmust - létezésének alapjaitól. Ilyen értelemben számos anarchista irányzat létjogosultsága is megkérdőjelezhető.

Nem beszélni a tulajdonról - bérmunkáról, kizsákmányolásról, a gazdagokról, a munka pokláról -, és mégis anarchizmust emlegetni: nem több álmodozásnál. Így válik utópiává, hiszen a szép eszmék sohasem diadalmaskodhatnak a létező viszonyok felett. A liberalizmus teljes mértékben polgári ideológia, az anarchizmus gyökerei viszont a munkásosztályhoz kötődnek, nem a polgársághoz, sőt annak ellenében alakult ki. Az individualista anarchizmus (főleg az amerikai képviselői) sokkal inkább radikális liberalizmus, vagyis a polgári osztály egyik ideológiája. Ezzel szemben az anarchizmus a kizsákmányolt osztály forradalmi mozgalma, és semmiképpen sem valamiféle csúcsdemokrata elképzelés, jószándékú demokrata - tehát burzsoá - ideológusok próbálkozásai ellenére sem. Az anarcho-kapitalizmus egyenesen fából vaskarika, néhány jól fizetett értelmiségi, üzletember szánalmas kísérlete saját jófejsége igazolására.

Súlyos aránytalanság a különböző, önmagukat anarchistának nevező irányzatokat egyenrangúként kezelni. Tömegmozgalommá mindig a kollektivista, anarcho-kommunista irányzatok váltak, forradalmi mozgalom lévén forradalmi - vagy éppen forradalmat váró - időszakokban. Az individualista, vallásos, művész-anarchisták többnyire nem léptek túl a rendszer keretein, az individualizmus pont azért nem, mert az elszigetelt, egyéni megoldások nem jelentenek valódi kiutat.

Az anarchizmus politológiai megközelítése sok esetben vezet hibás eredményekhez. Az ideológiák - az anarchizmus tagadja, hogy ideológia lenne! - csoportosítása csak egy a lehetséges megközelítések közül. Az anarchisták többnyire így látták: létezik a kapitalizmus - a polgári osztály gazdasági és politikai uralma - ellen küzdő forradalmi (munkás) mozgalom, mely nem a kizsákmányoló rendszer reformálgatására törekszik, hanem a rendszer elpusztítására. Célja az egyéni és közösségi szabadság, az állam és osztálynélküli világ létrehozása. A rendszer keretein belül léteznek a különböző burzsoá politikai elképzelések, ideológiák, melyek azonban fő céljukban, a kizsákmányolás fenntartásában megegyeznek. Ezzel szemben a rendszeren kívül áll a forradalmi mozgalom. A forradalmi mozgalom sokszínű, különböző elképzelések léteznek a kapitalizmus meghaladására, de céljaikban ezek is megegyeznek. A polgári ideológiák sohasem lesznek antikapitalisták, viszont egy forradalmi irányzat válhat reformistává, a kapitalista kereteket elfogadóvá, azaz forradalmi tartalmát elveszítő ideológiává. (Ez történt a kommunista mozgalom lenini-bolsevik szárnyával - pontosabban szólva a kommunista mozgalom egy része elvesztette forradalmi tartalmát, megszűnt kommunistává lenni akkor, amikor leninizmus-bolsevizmus, ez a radikális szociáldemokrata irányzat lett belőle.)

A kapitalizmus elfogadása vagy elvetése a határ. A határ átjárható, de a határ két oldalán álló ideológiák, mozgalmak nem keverednek.

A politológia a polgári demokrácia keretei között alakult ki, és mint a társadalomtudományoknak általában, alapvető célja a rendszer igazolása, ideológiai alátámasztása. Természetes módon a liberális demokrácia van a szerzők által felvázolt ideológiai „nap”-ábra középpontjában. És ez a fő probléma a könyvvel: szerzői a polgári demokrácia szemszögéből vizsgálják az anarchizmust. Ez persze teljesen érthető, hiszen - mint azt ők maguk is leszögezik - nem anarchisták, hanem tudósok, a tudomány pedig igencsak vitathatóan nevezhető objektívnak. Alapvető tévedésük az, hogy szerintük az anarchizmus nem osztálykategóriákban gondolkodik. Ez természetesen nem így van, például az általuk szerkesztett antológiában mindegyik szerzőnél találunk, legalább utalást a társadalmi osztályokra. Vagy az anarcho-szindikalista szakszervezetekről hogyan lehetne azt mondani, hogy nem osztályszervezetek? Több szervezet kifejezetten hangsúlyozza is az osztályharcos hozzáállást. Ilyen pl. a Class War Federation (Osztályháború Szövetség), vagy ilyen volt Magyarországon A kapitalizmus sírásói – osztályharcos szövetség. Való igaz, ezeket az elnevezéseket részben indokolja, hogy más anarchista szerveződések nem az osztályharcot állítják középpontba, de ez nem jelenti azt, hogy nem látják: a kapitalizmus két, érdekeiben ellentétes osztályra szakította az emberiséget. A termelőeszközöket birtokló, szűk burzsoá osztályra, és a tulajdonból kirekesztett, munkaereje áruba bocsátásából élő proletariátusra. (A középosztály legfeljebb osztálytudatában különbözik a hagyományos munkásosztálytól, az a szűk, jól fizetett menedzseri, felső-középosztályi réteg, amelynek képviselőit látjuk az újságok címlapján és a tévében, a burzsoáziát kiszolgáló legfeljebb 5 %-hoz tartozik, amellyel elhitették, hogy ők is burzsoák. Szolgák ők is, csak olyan hasznos a munkájuk a tőkének, hogy jól megfizetik őket.)

Végezetül pár szót a kötet egyik rövid fejezetéről, melynek összességében nincs nagy jelentősége, mégis fájó. Ez az anarchizmus kritikájáról szóló fejezet. Egy anarchizmus-történetet író szerző miért érzi kötelességének, hogy kritikai cáfolatát nyújtsa az általa tárgyalt eszmerendszernek? Ha ez annyira fontos neki, írjon róla politikai pamfletet, vagy egy külön kötetet, mert így csak a saját munkája hitelességét rontja.

Ejtsünk pár szót ezekről a kritikai pontokról!

I. Az ideális emberkép és az uralmi intézmények ellentmondása. Ha az ember jó, hogyan alakult ki az állam? Társadalom nem létezik hatalom nélkül - vallják az anarchizmus kritikusai.

Az emberiség története nem pusztán az állam kialakulásának és fejlődésének története - a történelem legizgalmasabb és legnagyszerűbb fejezete a hatalom elleni harc története. Az osztályharc története villantja fel az emberiség valódi arcát, az együttműködésre, a haszonelv nélküli, nem-elidegenedett kapcsolatokra épülő társadalom képét. A hatalom szolgálatában álló tudomány természetesen mindent megtesz, hogy ezt a képet elhomályosítsa. Ennek ellenére szinte minden generáció megtapasztalja a szolidaritás nagyszerű érzését, ami a társadalmi béke - vagyis az osztályok közötti hamis „béke” - fellazulásának időszakában rohamosan terjed. (Ilyesmi érzés uralkodott 1990 őszén, az úgynevezett taxisblokád idején.)

Nagy tévedés azt állítani, hogy az anarchizmus kiindulási alapja egy eszményített emberkép. Az anarchizmus a kapitalista viszonyok tagadásából indul ki. Nem fogadja el, hogy az emberiség döntő többségének szükségszerűen kiszolgáltatottan, kizsákmányoltként bérmunkával kell eltöltenie életét, miközben egy fölötte álló, létszámában jóval kisebb osztály élvezi munkája gyümölcseit. Az anarchizmus szerint ezzel szemben igenis lehetséges emberhez méltó élet mindenki számára. Nem valamiféle elvont igazság - „minden ember jó” - alapján, hanem az emberiség legtermészetesebb szükségletei alapján.

II. Anarchizmus és kényszer. A kritika szerint az anarchizmus cselekvésképtelen, nem képes valódi politikai cselekvésre, hiszen elutasítja a politikát. Ez így nem állja meg a helyét. A forradalmak során az anarchizmus nem azért került ki az események fő sodrából, mert képtelen volt szerveződni, hanem azért mert az események ellenforradalmi irányt vettek és az ellenforradalmi erők - melyek magukat gyakran nevezték forradalminak - kemény harcok és vérfürdők során velük végeztek először.

III. Az anarchizmusnak körvonalazatlanok a gazdasági elképzelései. Az anarchizmus - ezt a szerzők is elismerik - a tulajdon tagadásának elvéből indult ki. Ennek az alapelvnek a feladása az anarchizmus feladását jelenti. A forradalom - és az anarchizmus önmagát forradalminak tartja, ha nem, akkor az hamisítás - a viszonyok gyökeres megváltoztatását jelenti. A kapitalizmus pedig a tulajdonban és a cserében gyökerezik. A tulajdon és a csere megszüntetése esetén nincs is értelme gazdaságról beszélni. Az anarchizmus elutasítja az árutermelés logikáját - ne várjuk tőle a hatékonyság növelésének receptjét. A központi hatalom megroppanásának idején – forradalmi időszakok, vagy akár egy természeti csapás idején – mindig azt tapasztaljuk, hogy az emberek képesek megszervezni a saját szükségleteik kielégítését. Pont a profit uralma az, ami megakadályozza, hogy az emberiségnek ne kelljen ínséget szenvednie. A kapitalizmus az, ami nem hatékony, hiszen emberek milliárdjai nem élnek emberhez méltó életet.

IV. Antiszociális magatartás - a kritikusok szerint jogi szabályozás nélkül kezelhetetlen. Nos, a társadalomra veszélyes magatartást a rendszer termeli ki, de ha nincs tulajdon, nem lehet a tulajdon szentsége ellen véteni, márpedig ma ez a deviánsnak nevezett magatartások legnagyobb hányada. Szó sincs róla, hogy az anarchisták a morális önszabályozást tartanák az egyetlen megengedhető „rendfenntartónak”. Ez csak a hippi álmokban van így. Vagy valaki el tudja képzelni, hogy a rendszer elleni harcban akár életüket is feláldozó anarchisták szó nélkül tűrik, hogy valaki odaszarjon az asztalukra?

V. A nemzet. A könyv szerzői nagy fontosságot tulajdonítanak a nemzeti identitásnak. Pedig a modern nemzet a kapitalizmus terméke, alapvetően mesterséges fogalom, és elsődleges célja az internacionalizmus elpusztítása. „A proletárnak nincs hazája.”

VI. A demokratikus állam fölényben van a diktatórikus állammal szemben, állítják az anarchizmus kritikusai. Ennél a pontnál azt vetik az anarchisták szemére a könyv szerzői, ami a lényegük, hogy ti. nem hajlandóak a különféle államformák között különbséget tenni, és nem kívánják elfogadni a kisebbik rosszat. Az anarchizmus kemény kritikával illeti a demokráciát. A demokrácia az árucsere ideológiája. A demokrácia nem tiszta lapokkal játszik, a többség uralma csak addig elfogadható a rendszer urai számára, amíg a többség manipulált, agymosott. Itt a könyv kiindulásához jutottunk el: a szerzők az anarchizmust elemezve azt a következtetést vonják le, hogy a demokrácia kereteit tágítani kell, és ez a legtöbb, amit elérhet az anarchizmus, ami ezen túl van, az csupán utópia. Az az érzésem, hogy igen kevés anarchista van velük egy véleményen.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://egyretobbenegyrejobban.blog.hu/api/trackback/id/tr9613412787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása