A zapatista mozgalom Mexikóban

"Semmit sem veszthetünk, nincs tető a fejünk felett, nincs földünk, munkánk, élelmünk, orvosi ellátásunk és oktatási rendszerünk. Nincs jogunk a demokratikus önrendelkezéshez, az idegen érdekektől való függetlenséghez és a jogaink védelméhez. De ami elég, az elég: a nemzet valódi alapítóinak leszármazottai vagyunk, és keresztes hadjáratot hirdetünk, mert ez az egyetlen lehetőségünk az éhhalál elkerülésére." - áll a Zapatista Népi Felszabadítási Hadsereg (EZLN) 1993-as hadüzenetében. 

1994 január elsején tört ki a Zapatista Nemzeti Fekszabadító Hadsereg (EZLN) fegyveres felkelése a dél-mexikói Chiapas tartományban. A mozgalom Emiliano Zapatáról, a száz évvel ezelőtti paraszt-forradalmárról nevezte el önmagát.

Chiapas tartomány Mexikó egyik legszegényebb területe -pedig az országban egyébként is széles rétegek élnek mély nyomorban. Egyedül Mexikóvárosban százezrek élnek a szeméttelepeken, akik számára a „megélhetést” a szemétből kiválogatott használható dolgok biztosítják.

Chiapasban különösen durva formában van jelen a kizsákmányolás, a politikai és kulturális elnyomás. A tartományban a lakosság többsége az őslakos indiánok leszármazottja,akiket nem csak a kapitalizmus általános formája, de nég az etnikai elnyomás is sújt. A térség alapvetően agrártermelésre van berendezkedve, de a mezőgazdaság nagyon alacsony szintű megélhetést képes biztosítani az agrárproletárok számára. 1994-ben csatlakozott Mexikó a NAFTA-hoz, az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezethez, és ennek a lépésnek előre látható következménye, hogy az elmaradott eszközökkel folytatott agrártermelés teljesen veszteségessé válik, még tovább rontva a kistermelők életesélyeit.

A társadalmi, gazdasági és etnikai elnyomás régóta érlelte a feszültséget Chiapas tartományban, így Marcos alparancsnoknak (az EZLN vezetője) és nagyvárosi értelmiségi társainak nem volt nehéz harcosokat toborozniuk felkelő hadseregükbe.

Az 1994 januári offenzívájuk során fegyveresen elfoglaltak néhány várost, megsemmisítették az adónyilvántartásokat, elűzték a karhatalmat, kiszabadították a bebörtönzötteket. A mexikói hadsereg válaszcsapása nem késlekedett: jelentős fölényben levő egységeik napok alatt a dzsungel mélyére szorították vissza az EZLN fegyvereseit. Csakhogy a zapatisták olyan követelésekkel léptek fel, melyek nagy népszerűséget biztosítottak számukra. Az állam számára egyértelmű volt, hogy olyan jelentős az EZLN társadalmi támogatottsága, hogy nem vállalkozhat a szervezet likvidálására.

Az EZLN valójában reformista célokat fogalmazott meg: biztos megélhetés, jobb oktatás, jobb egészségügy, jobb lakáshelyzet, és egy új, demokratikus mexikói alkotmány. Ugyanakkor nem pusztán követeléseket hangoztattak, hanem cselekedtek is: rendelkezést hoztak földterületek kisajátításáról (a rosszul termő földeken 100 hektár feletti, a jól termő földeken 50 hektár feletti területeket), a kisajátított földek paraszti közösségek kezébe történő átadásáról. Továbbá úgy döntöttek, hogy a kollektívában dolgozóknak nem kell adózniuk.

A kormány tűzszünetet kötött velük, de rendszeresen kirobbantak kisebb-nagyobb összetűzések, és természetesen az állam semmit sem tartott be az ígéreteiből. Az EZLN közben fokozta nyilvános tevékenységét. 1996-ban nemzetközi konferenciát tartottak Chiapasban, 42 országból 3000 résztvevővel, az élénk nemzetközi kapcsolatok azóta is alapvető fontosságúak a mozgalom számára. Országjáró kampányt tartottak, melynek révén egy összbaloldali mozgalmat sikerült megszervezniük, egy, a választási rendszeren kívül működő szövetséget, mely egy új alkotmány létrehozását tűzte ki célul.

2001-ben menetet indítottak Mexikóvárosba, melynek csúcspontja egy sokszázezres tömegtüntetés volt, de nem sikerült elérniük a kívánt alkotmányreformot.

A hadsereg egységeit az ezredforduló után kivonták Chiapasból, és ez jelentősen megnövelte a zapatisták mozgásterét. Ténylegesen autonóm területek jöttek létre, ahol autonóm önkormányzatokat hoztak létre. A több tucatnyi zapatista községben közösségi gyűlések hozzák a döntéseket, és itt delegálnak küldötteket    -akik imperatív mandátumot kapnak, vagyis csak olyan kérdésekben képviselhetik a községet, melyről előtte a községi gyűlés döntést hozott- az öt autonómkörzet egyikének küldötti tanácsába. A városi önkormányzatokba a munkahelyek delegálnak küldötteket -a küldötti megbízás egyébként rövid időre szól, és senki sem lehet hosszabb távon küldött. Így kívánják megakadályozni a  politikusi-bürokrata réteg kialakulását. A zapatista községek közösen művelik a földeket, ezek az agrár-ökológiai termelési kollektívák jelentik a mozgalom alapját. Az EZLN a karhatalom, és ebben az alapvetően katonai szervezetben érvényesül a hierarchia, de az EZLN vezetésébe a zapatista közösségek delegálják a tagokat.

Katonai szempontból valószínűleg nem jelentene problémát a hadsereg számára az EZLN lefegyverzése, de a zapatista mozgalom olyan nagy népszerűségnek örvend országszerte, hogy a politikai elit nem mer nyíltan fellépni ellenük. A mexikói állam egyébként is súlyos problémákkal, a zapatistáknál nagyobb kihívásokkal küzd, például az északi területeken úgy tűnik, hogy a drog-kartellek létrehozták a saját maffia-autonómiájukat.

Chiapasban az utóbbi években viszonylagos béke van, az autonóm körzetek őrzik függetlenségüket. Jelentősen javult az oktatás helyzete -bár az állam nem ismeri el a zapatista iskolákban kiállított bizonyítványt-, csökkent az alultápláltság, javult az egészségügyi ellátás, csökkent a gyerekhalandóság, és az alkoholtilalomnak köszönhetően csökkent a nők elleni erőszak. A lakosság jobban bízik az autonóm igazságszolgáltatásban mint az államiban, ezért gyakran hozzájuk fordulnak köztörvényes ügyekben, és nem az állami bírósághoz.

Az állam változatos eszközökkel zaklatja a zapatista közösségeket: katonai járőröket küldenek oda, fenyegetőznek, előfordul erőszakos fellépés is, gyakori a körzetekben az áramkimaradás, tulajdonjogot adnak ki közösségi művelés alatt álló földekre. A körzettel szomszédos településekbe gyakran juttatnak el állami segélyeket, amiből a zapatisták természetesen nem kapnak.

A zapatisták próbálnak talpon maradni -adót fizettetnek a turistairodákkal, bár ez inkább csak szimbolikus jelentőségű. Fontos bevételi forrás a nemzetközi szolidaritási segélyezés, vagy a Fair Trade-hálózatnak szállított „zapatista kávé”. (A Fair Trade átveszi a termékeiket, annak ellenére, hogy a zapatisták nem engedik a termelés helyére a Fair Trade ellenőröket.)

A közösségi termelés -a NAFTA által leszorított mezőgazdasági árak miatt- nem gazdaságos, így a zapatista területekről is jelentős a kivándorlás a nagyvárosok és az USA irányába.

A zapatisták nem hoztak létre földi paradicsomot, még azt sem lehet mondani, hogy alternatívát jelentenek a kapitalizmushoz képest. A világkapitalizmus rendszerében nem lehet létrehozni a szabadság szigeteit. De a zapatista szegényparasztok számára a zapatista felkelés a túlélést jelenti, ők valóban az éhhalál elől menekültek meg a harc útján.

A felkelés jövője bizonytalan, de eredményei letagadhatatlanok. Kérdés, hogy az EZLN tapasztalataiból mi használható a mai Európában az életszínvonal zuhanása, az élet és munkakörülmények romlása idején. Itt sokkal erősebb az állam mint Mexikóban. Nehéz elképzelni fegyveres felkeléssel létrehozott autonóm területeket. (A kizsákmányoltak gazdasági-társadalmi önigazgatásának természetesen semmi köze az ellenforradalmi, nacionalista alapú nemzeti autonómia elképzelésekhez.) A proletariátus önszerveződésére sem látni túl sok példát. Pedig termelői közösségek, szövetkezetek létrehozására lenne, lehetne esély -akár mezőgazdasági, akár ipari területen. Egy paraszti termelő közösség földfoglalással is próbálkozhatna, egy ipari termelőközösség pedig házfoglalással teremthetné meg működésének alapjait.

A kulcsszó itt is, mint minden más társadalmi változtatásnál: szerveződés!