Az intézmények a rendszert szolgálják, ezért hozták létre őket. Ez igaz az iskolára, a népoktatás intézményére is. Az iskola célja nem az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudásának átadása, hanem a tudás elidegenítése. Az elidegenedés társadalmában ez nem is lehet másképpen. Miközben iskoláinkat végezzük, nem tudásunk gyarapodik elsősorban, hanem a világ megismerésének torz karikatúráját rajzoljuk. (A pék sem kenyeret süt, csupán eladható árucikket – és ezáltal profitot –, vagyis csereértéket termel.)

De nincs más választásunk. A kapitalizmus árutermelő rendszerében nem nagyon vannak egyéni menekülő útvonalak. Szövetkezeti, non-profit, közösséginek nevezett gazdasági formák elviselhetőbbé tehetik a munkát, de alapvetően nem mutatnak a rendszerből kivezető utat. Ugyanez a helyzet az iskolával is. Különböző reform-pedagógiai iskolák, szabad-iskolák valószínűleg kellemesebb helyek, mint az egyházi, vagy kevés pénzből, rosszul fizetett tanárokkal dolgozó állami iskolák, de mégiscsak intézmények. Lehetnének gyerekközpontú, szabadabb szellemű iskolák, az mindenkinek jobb lenne, de az alapvető problémát nem oldaná meg semmilyen reform. (Nem mintha mostanában bármiféle pozitív reform valószínűsíthető lenne.)

Mi lesz a gyerekekkel? Van néhány jónak tűnő magániskola, alapítványi iskola, de a havi ötvenezres tandíjat kevesen tudják fizetni.

A szülők többféle módon tudják segíteni gyermekeik későbbi életét, a legfontosabb nyilván a lehető legnagyobb érzelmi biztonság megadása, már a gyermek fogantatásától kezdve. Ezen túl különféle „tőkéket” adhatnak nekik. Az anyagi tőke kevesek privilégiuma, ki az, aki majd beveszi a gyereket a cégébe, vagy éppen elindítja a gyerek vállalkozását? Nem sok ilyen van. Lehet kapcsolati tőkét is örökíteni, de ennek elsődleges feltétele, hogy a szülő is rendelkezzen ilyennel, az viszont szintén elég behatárolt dolog. Szellemi tőkével is segíthetjük őket, de itt sem tudunk a saját korlátainkon átlépni. Az egyetem professzor gyereke minden bizonnyal eljut majd egyetemre, de szakmunkás esetében erre jóval kisebb az esély.

Mi mást tehetnének a gyerekek azon kívül, hogy tanulnak? Paradox módon a világ megismerésének életünk végéig tartó kalandjában mégiscsak adhat valami alapot az iskola. Az iskolában nem szerettetik meg az irodalmat a gyerekekkel, de aki nem tud olvasni, annak az iskolán kívül sincs rá esélye. Az élet vagy az univerzum csodái iránt nem biztos hogy felkeltik az érdeklődést biológia vagy földrajz órán, de aki nem tudja hol van Afrika, vagy mit csinál az egysejtű, az még a lehetőségét is elveszti annak, hogy később feltárul előtte a világmindenség. Nem az osztályharc valódi történetét tanítják történelem órán, de aki semmit nem tud az első világháborúról, az nem fogja megérteni a háborúnak véget vető világforradalmat sem. Senki ne tűzze ki célul azt, hogy a gyereke mindenképpen egyetemi diplomát szerezzen, de az tény, hogy a magasabb végzettségűek élete többnyire könnyebb. A diplomások átlagfizetése duplája a diploma nélküliekének, és csoportjukban a munkanélküliség is jóval kisebb. A rossz tanulónak nehezebb az élete, és az iskola után sem lesz könnyebb.

Az iskola börtön, a munka börtön, az egész kapitalista világ egy nagy börtön. De a helyzet nem attól fog megváltozni, ha emiatt siránkozunk egész nap, hanem attól, ha ledöntjük a rendszer pilléreit és falait. A tudás lehet fegyver a rendszer elleni harcban, és a tudásunkat bárhol gyarapíthatjuk. Főleg a harc során, de ugyanúgy az életben mindenhol, még munka közben, vagy akár az iskolában is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.