Fanzine. Egy szabad sajtótermék.

A sajtó szabadságát jogi eszközökkel lehet korlátozni, de a szabad sajtó létezését semmilyen eszközzel nem lehet megakadályozni. Nem volt még olyan diktatúra, amely képes lett volna ellenőrizetlen, szabad sajtótermékek megjelenését teljesen felszámolni. A szólás szabadsága iránti igény jóformán az írás megjelenésével egyidős, ugyanakkor az éppen fennálló hatalom minden korban igyekezett ellenőrizni az írott szöveget: a cenzúra egyidős az állammal. A legkiterjedtebb sajtószabadság éppen ezért a hatalom megrendülésének időszakaiban, a forradalmak lázas, felfokozott és többnyire rövid periódusaiban fordul elő, de persze akkor sem teljesen korlátlanul, hiszen ha más korlát nincs is, legalább a forradalmi csoportosulások igyekszenek korlátozni az ellenforradalmi erők sajtóját.

A cenzúra változatos eszközöket vesz igénybe a hatalom védelmében, a jogi úton való betiltástól a nyomdák szétverésén át a nyomdászok és betűvetők bebörtönzéséig, vagy éppen kivégzéséig. A szólásszabadság harcosai szintén sokféle fegyverrel harcolnak, a nyílt, névvel vállalt írásoktól a titkos, névtelen kiadványokat előállító nyomdákon át a különböző illegális technikák kifejlesztéséig.

A földalatti sajtó a tartalma miatt az, ami. A történelem során gyakran változott hogy mi az amit nem szabad leírni, a hatalom mindig buzgón harcolt az uralkodó vallásos, tudományos, erkölcsi világrendtől eltérő gondolatok –és ezek írásban való rögzítése- ellen. Ám sohasem teljes sikerrel: minden korszakból maradtak olyan feljegyzések, melyek –valamilyen szinten rendszerellenes, vagy finomabban fogalmazva- rendszerkritikus írásművek létére utalnak. A könyvnyomtatás megjelenése után a szabad sajtótermékek is nagyobb nyilvánossághoz juthattak, lehetőséget teremtve például a vallási reformmozgalmak számára a bevettől eltérő hitelveik hirdetésére, vagy a 16. századi parasztfelkelések résztvevőinek követeléseik elterjesztésére. A felvilágosodás szabadelvű filozófusainak már egész nyomdák álltak rendelkezésre, és a 18. század végére bevett szokássá vált, hogy politikai csoportosulások saját sajtótermékkel rendelkeznek. A modern demokráciák kialakulását a szólásszabadság kiszélesedésével párhuzamosan végigkísérik a sajtóperek, de az is az idők változását jelzi, hogy nem mindig a perbefogottak veszítettek. Mindenesetre illegális nyomda üzemeltetéséért súlyos börtönévekkel, vagy akár az életükkel is fizethettek a földalatti sajtó munkatársai nemcsak a 19. század Oroszországában, de akár az 1960-as évek latin-amerikai katonai diktatúráiban is. A világ országaiban meglévő sajtószabadság állapotáról rendszeresen napvilágot látó jelentések azt mutatják, hogy sok országban a rendszerkritikus, vagy csupán a hatalom által annak tartott vélemények terjesztéséért napjainkban is meggyilkolhatnak embereket. De hiába minden üldözés, mindenhol vannak bátor emberek, akik szabaddá teszik a sajtót.

 A módszerek változnak, manapság az internet a szólásszabadságért folyó harc fő terepe, a cenzorok dolgoznak is szorgalmasan rajta, hogyan lehetne korlátozni a neten áradó ellenőrizetlen véleményeket. Ma már elég leülni a gép mellé, és pillanatokon belül az egész világhoz eljuthat a közlendőnk. Néhány évtizede ez nem így ment. Jellegzetes kelet-európai sajtótermék volt a szamizdat, a cenzúrázatlanul megjelenő újság vagy könyv. A Szovjetunióban az 1950-as évektől írógéppel, a papírok közé indigót téve sokszorosították az állam által tiltott szövegeket. Sokszáz oldalas regények esetében ez kemény munka volt, főleg hogy arra is kellett ügyelni, nehogy valakinek feltűnjön a folyamatos gépelés zaja. A nyugati világban ez is egyszerűbb volt, fénymásoló gépeket ellenőrzés nélkül be lehetett szerezni. A ’68-as forradalmi időkben tömegével készültek fénymásolt kiadványok, melyekben a forradalmi szövegnek a progresszív művészek teremtettek sajátos képi világot (hasonlóan ahhoz, ahogyan a 20 század első felében a munkásmozgalmi kiadványokban a kor legnevesebb képzőművészei működtek közre illusztrálásban, vagy éppen tipográfiai tervezésben). Ekkor alakult ki a jellegzetes fanzine-stílus, a teljesen szabadon használ montázs.technikák tobzódása.

Megszületett a D.I.Y. ideológia (Do-it-yourself), mely a művészeti alkotószabadság korlátok-nélküliségét hirdeti. Az alkotásnak nem szabhat határt semmiféle intézményesült művészeti ipar, ha festeni vagy zenélni akarsz, színházat vagy újságot akarsz csinálni akkor CSINÁLD MEG! Szervezz kiállítást vagy koncertet, és ha nincs hozzá hely akkor foglalj házat! Írd meg, montírozd össze, sokszorosítsd és terjeszd a saját újságodat!

Ugyanez Kelet-Európában a nyomdai eszközök állami ellenőrzése miatt több kreativitást követelt, a házilag elérhető sokszorosítási technikák változatos formái fejlődtek ki. Ebben különösen a lengyelek jeleskedtek, főleg az 1980-as években, amikor Jaruzelsky katonai puccsa után betiltották a korábban több milliós tagsággal rendelkező Szolidaritás szakszervezetet, amely a rendszerkritikus mozgalmak gyűjtőszerve volt 1980-1981-ben. A már korábban alkalmazott szitanyomási és a stencilnyomtatási technika ötvözéséből jött létre a rámka-eljárás. A kifeszített szitaszövetre rá kell ragasztani a stencilpapírt, melyre előzőleg rágépelték a sokszorosítani kívánt szöveget, majd egy erre a célra szolgáló gumilappal átpréselni a szöveten a festéket, és már kész is a nyomat. Némi szerencsével akár száz példányt is le lehet így húzni egy stencilpapírról. (Aztán nincs mese, még egyszer le kell gépelni.) Ez olyan egyszerű eljárás, hogy bármiféle speciális eszköz nélkül megoldható, még a szitaszövet is helyettesíthető nylonharisnyával. A pártállam bomlásának időszakában fellazult a fegyelem. Egyre több sokszorosító került Magyarországra is, többek között a Soros-alapítvány támogatásával, így egyre több lehetőség volt a gépi sokszorosításra –a fusiban szamizdatot nyomtató nyomdászokról nem is szólva. A rendszerváltás meghozta a szamizdat műfajának megszűnését, ugyanakkor viszont divatba jött a fanzine készítés. A fanzine-mozgalom nyugaton az 1970-es években a punk megjelenésével kapott új lendületet, és ez mind a mai napig meghatározó a műfaj számára: a fanzinek többsége –mind a címeket, mind a példányszámot tekintve- a punk szubkultúrához, illetve annak leágazásaihoz tartozik. Magyarországon a ’90-es évek első felében jelentős fanzine-mozgalom volt. Száznál is több kiadvány jelent meg, az ország minden pontján. Gyakran egy-egy ember csinálta, esetleg két-három fős „szerkesztőség”. A legtöbb újság nem élte meg a harmadik számot, de volt amelyik évekig működött, és elérte a többszázas példányszámot. Három főbb csoportba sorolhatóak a fanzinek. A legnagyobb csoport a zenei zine, a viszonylag sokféle stílusú, -punk, hardcore, ska vagy esetleg metál-, D.I.Y. mentalitású szubkultúrák fóruma. A másik csoport az art-zine, amelyek esetében maga az elkészült újság is egy képzőművészeti termék, és mint ilyen a legszabadabb művészeti kifejező eszköz. (Hasonlóan a „rokon” műfajhoz, a graffitihez.) A harmadik csoport pedig a politikai-zine, mely gazdag hagyományokból táplálkozik, hiszen az elmúlt századokban a rendszerellenes mozgalmak igen gyakran voltak kénytelenek illegális eszközökkel készíteni a sajtójukat. A poltikai fanzinek kisebb, elsősorban anarchista csoportok termékei. (Ahogyan néhány éve egy zine alcímében állt: „Társadalmi bomlástermék”.)

A fanzin-hullám még az internet elterjedése előtt, az ezredforduló táján kifulladt, de nem tűnt el. A D.I.Y. zenei szubkultúrák folyamatosan termelnek újságokat,  képzőművészek köreiben is rendszeresen jelennek meg művészi-zinek, mint ahogy anarchista körökben is felbukkannak új kiadványok. A kormányok hozhatnak bármilyen sajtótörvényt, a szabad szellemű emberek mindig meg fogják találni a módját gondolataik, műalkotásaik szabad terjesztésének.