Pjotr Kropotkin: Az Ifjakhoz, részlet (ford.:Kenéz Attila)

„Emlékszel, amikor még kölyökként egy téli napon otthonról elmentél, és egy sötét sikátorban játszottál? A fagy vékony ruháidon keresztül vállaidba mart, és a sár beszüremkedett szakadt cipődbe. Már akkor, ha a távolban cifrán öltözött, kövér gyerekeket láttál, akik dölyfösen átnéztek rajtad, mint levegőn, jól tudtad, hogy ezek a felcicomázott majmok sem az értelem, sem a jóérzés, sem az erélyesség terén nem veszik fel veled és társaiddal a versenyt. De később, mikor egy neked rendeltetett, mocskos műhelyben kellett kitartanod, reggel öttől vagy hattól kezdve, tizenkét óra hosszat, nap mint nap, éveken keresztül egy zakatoló gép mellett, annak könyörtelen ritmusától magad is géppé válva, addig ők, a mások, nyugodtan tanultak a kollégiumokban, a szép iskolákban, és az egyetemeken. Most pedig ugyanezek, a tőled csak tanultabb, de nem értelmesebb fickók, mostani főnökeid fogják élvezni az élet minden kényelmét, a civilizáció minden áldását. –És te? Mi vár terád?

Haza egy kis sötét, nedves szobába mész, ahol öt-hat ember él néhány négyzetméteren összezsúfolva, ahol az életbe belefáradt édesanyád, kit a gondok idő előtt megvénítettek, mindössze kenyérrel, krumplival és kávénak csúfolt sötét löttyel kínálhat meg; ahol szórakozás gyanánt rendre csak egy kérdés körül folyik a beszéd –kitalálni, hogyan fizesd ki holnap a péket és holnapután a lakbért?

Lám, ugyanabban a nyomorult életben lett részed, mely apádnak és anyádnak jutott harminc-negyven éven keresztül! Egy életet átdolgozni, hogy a keveseknek a jólét, a tudomány és a művészet minden örömét biztosítsd, míg magadnak csak a betevő falat szüntelen gondja maradjon? Egyszer s mindenkorra lemondani mindenről, ami széppé teszi az életet, hogy annak minden adományát egy maroknyi naplopónak szerezd meg? Belerokkanni a munkába, miközben nem ismersz mást, mint a szükséget; sőt a nyomort, mihelyst a munkanélküliség beköszönt? Ez az, amit az élettől vársz?”   

„Mi mindnyájan, akik szenvedünk és akiket meggyaláznak, óriási tömeg vagyunk. Mi vagyunk az óceán, ami képes mindent meghódítani. Mihelyst meg van bennünk az elszántság, egy pillanat is elegendő lesz az igazság megszületéséhez.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.