Magyarország kormánya gátlástalanul fosztogató családi klánok hálózata. Az autoriter rendszerek mind ilyenek, de Orbánék hatékonysága világviszonylatban is számottevő. Ennyit lopni nem kis teljesítmény!

Az Orbán-rezsim tevékenysége nem a véletlen műve. Része annak a történelmi folyamatnak, mely a félperifériás régiókban helyreállítja a kapitalizmus hosszú távon egyedül működőképes autoriter modelljét. Aki szereti a pénzt az szereti a hatalmat is, és ez fordítva is igaz. Az autoriter rendszerek jóval korruptabbak, mint a demokratikusak. Ez így van a Nemzeti Együttműködés Rendszerében is. (Az Orbán-rezsim így nevezi magát.)

Hosszú annak a listája, hogy az Orbán, a Lázár, a Rogán, a Matolcsy és még néhány családi és baráti kör milyen cégeket, megrendeléseket, állami és EU-s támogatásokat szerzett már meg. Hogy milyen szinten állunk, és milyen tempóban zajlik az állam kifosztása, annak illusztrálására talán néhány példa említése is elegendő. A felsorolt események néhány nap alatt játszódtak le, 2017 novemberében.

Orbán átadja Mészáros Lőrinc cukorgyárát, amit 40 milliárdból hoztak létre. 30 milliárdot adott hitelbe egy állami bank, a többi tízmilliárd pedig vissza nem térítendő állami támogatás.

(Az Orbán-klán többnyire nem személyesen veszi a nevére a cégeket, hanem vagyonkezelőket, intézőket alkalmaz. Orbánék pénzét kezeli pl. Mészáros Lőrinc és családja, vagy Garancsi István.)

Orbán bejelenti egy új komáromi Duna-híd építését, a kivitelező a Mészáros&Mészáros kft.

Garancsi megveszi a legnagyobb hazai pénzszállító céget, a G4S-et, amelynek ezer fegyverese és háromszáz páncélozott autója van, és a Rozsnyai utcai telephelyén több pénzt tárolnak, mint a Nemzeti Bankban. A korábbi angol-dán tulajdonosi csoportot az OTP üzleti zsarolással veszi rá az eladásra. Garancsinak – tehát Orbánéknak közvetlenül – rálátásuk lesz minden ATM-re, minden nagyobb üzletközpont és sok pénzintézet forgalmára. Két kisebb, de szintén komoly pénzszállító cég már korábban Mészáros illetve a Rogán-klán tulajdonába került.

Az Orbán-ház ifjú titánja, Tiborcz, aki féltucatnyi kastély tulajdonosa, vesz magának egy négyszázmilliós budai villát.

Lázár bejelenti, hogy jövő tavasztól az összes állam és önkormányzati beszerzés összes irata átfut egy olyan informatikai cégen (NEKSZT kft.), melynek vezetősége egyaránt kapcsolódik Tiborczhoz és Lázárhoz.

Tovább bővül Orbánék szállodalánca. Mészáros újabb részesedést szerez a mátraházi Hotel Lifestyle-ban.

Mészáros megveszi a 20 milliárdos eszközértékű ingatlanos céget, az Appeninn Nyrt-t. A hírre a cég részvényei több mint négyszeres értékűre drágulnak.

A lista nem teljes, és mindössze pár nap termése.

Orbánék legnagyobb bűne az idegenellenes hisztériakeltés, a munkásellenes törvények, a társadalmi szolidaritás rombolása. De emellett az ő történelmi felelősségük az új évezred autokráciájának létrehozása is. Ilyen történelmi bűnök mellett eltörpül a vagyon harácsolása, de a többi mellett ezért is felelni fognak egy szép napon.

A kapitalizmust sok ideológia támogatja, ezek egyike a liberalizmus. Többféle kapitalista politikai modell létezik – pont ebben a sokféleségben és rugalmasságban van az ereje -, autoriter, liberális, szocdem vagy éppen fasiszta.

A liberalizmus gazdaságpolitikájában kíméletlenül piacpárti, az igazi vad, tőkés verseny híve, nyíltan képviseli a felül lévőket, a nyerteseket (vagyis a burzsoáziát és az oda törekvőket.) A neoliberális gazdaságpolitika, ami például lényeges pontokban a Fidesz-rezsimet is jellemzi, a klasszikus liberalizmus modern kiadása. De a liberalizmusnak van egy másik arca is, ami abból indul ki, hogy a tőkés verseny – és kizsákmányolás – akkor a leghatékonyabb, ha elhitetik a kizsákmányolt osztállyal, hogy a rendszer minden tagját ugyanolyan jogok illetnek meg. A liberalizmus az emberi jogok kiterjesztésének és védelmének a híve. Sőt, a liberalizmus baloldali áramlata támogatja az esélyek egyenlőségére való törekvést, a nyomor enyhítését, a legalul lévők segítését. Ez jellemezte például a magyarországi liberális pártot, az SZDSZ-t is. Egyrészt kíméletlen munkás-ellenesség, másrészt valamiféle szolidaritás képviselete. Kétségtelenül ellentmondásos dolog, de nemcsak a liberalizmus, hanem maga a kapitalizmus is ilyen kétarcú. Egyik oldalon a stockholmi vagy zürichi kertváros, másik oldalon a riói favella vagy a lagosi (Nigéria) bádogváros. E kettő egymástól elválaszthatatlan, egymást feltételező dolog. Egyik sem létezhet a másik nélkül.

Ami a liberálisokat illeti, a helyzet látszólag egyértelmű. A „jó” liberálisok olyanok mint a szakszervezet: megpróbálják megédesíteni a keserű pirulát. Növelni akarják az esélyegyenlőséget – de tudjuk hogy az osztálytársadalmat nem lehet így felszámolni. Minél gazdagabb egy társadalom, annál kisebbek a vagyoni különbségek és könnyebb feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán – de a burzsuj gyerekéből akkor is burzsuj lesz, a proliéból pedig szinte mindig proli. A középosztály – a kizsákmányolt osztály jobban fizetett rétege, aki el is hiszi magáról, hogy többet érdemel - gyermeke szintén a szülői pályát fogja folytatni. Az elsőgenerációs értelmiségi, ami néhány évtizedig tömeges jelenség volt, egyre kevésbé jellemző. A mai gyerekek diplomához jutása már egyébként sem jelent valódi felemelkedést.

A liberális civilek (NGO) gyakran fellépnek a korrupció ellen. Szó se róla, ami az Orbán-rezsim alatt folyik, azaz hogy a kormány vezetőinek családi klánjai elképzelhetetlenül hatalmas vagyonokat halmoznak fel, világszinten is jelentős teljesítmény. Nagyon helyes ennek megállítására törekedni, de a kapitalizmus szerves része a hatalom és a vagyon átválthatósága. Ez sohasem szüntethető meg.

Dicséretes az állami rasszizmus enyhítése, de a rasszizmust a kapitalizmus termelte ki, és soha nem fogja megszüntetni.

Helyes dolog a börtönviszonyokon javítani, de a probléma az, hogy egyáltalán vannak börtönök. Ha külön kezeljük a politikai foglyokat, akkor elfogadjuk a politika logikáját, pedig a bebörtönzöttek mind a kapitalizmus miatt vannak börtönben, vagyis mindenki politikai fogoly.  

Számtalan liberális civil szervezet van, melyek hatékonyan javítanak egyes emberek, vagy akár egész társadalmi csoportok helyzetén. Valószínűleg azt gondolják, hogy meg lehet szelídíteni a tőkét. A liberalizmus önmagát az emberarcú kapitalizmus képviselőjének gondolja. De ez csak álarc, és az álarc mögött mindig ugyanaz a vérengző fenevad rejtőzik. A 21. században a liberalizmus a bolygó nagy részén visszaszorulóban van. A tőke a durvuló versenyben nem kívánja, és talán nem is tudja a humánus – liberális vagy szociáldemokrata – álarcát felölteni. Nem kell tartanunk tőle, hogy a kapitalizmus liberális vagy szocdem ideológiával kívánja magát megerősíteni, és az új bolsevikok (a legradikálisabb szocdemek) sem látszanak feltűnni a horizonton.

Ami viszont valóság: a félperiférián egyre autoriterebb rendszerek, és mindenhol erősödő fasiszta tendenciák. A tőke napjainkban álarc nélkül, valódi vicsorgó ábrázatával fordul felénk. De legalább nincsenek illúzióink.

Ha mindenki hazudik, akkor a hazugság válik igazsággá.

A politikusok nem tisztességtelenek – ebben a rendszerben, a kapitalizmusban a politika működése számít tisztességesnek. A politika hatalmi játszmák összessége, és a játszmának egyszerű a tétje: a pénz. A sok pénz bármikor hatalomra váltható, és a hatalom birtokában bárki sok pénzt tud szerezni. Természetesen vannak fokozatok. A régióban az Orbán-klán vagy nagyobb pályán Putyin hihetetlen gazdagodása, vagy az ellenkező irányú folyamatban a milliárdos Trump hatalomra kerülése egyfajta szélsőségnek tekinthető. Nem minden miniszterelnök annyira gazdag mint Orbán, és még a félperiférián is kirívónak számít az állam olyan szintű kirablása, mint amit a Fidesz-vezérkar művel. De ha nem is személyesen az állam vezetői teszik zsebre a milliárdokat, akkor az árnyékukban megbújó tőkés csoportok. Ez így megy a legkevésbé korrupt országokban is. A politikai játszma elsősorban erről szól, ki hogyan férhet hozzá az állami pénzcsapokhoz. (A résztvevőknek sokszor fogalmuk sincs milyen történelmi folyamatok alkotói, általában sokkal szűklátókörűbbek annál. Tényleg csak a pénzt látják, azt a szerepet amit a kapitalizmus oszt ki rájuk csak eljátsszák.) Ez a játszma folyhat nagyban, a washingtoni vagy moszkvai – vagy sokkal rejtettebben a pekingi – színfalak mögött, vagy kicsiben, egy kerületi vagy városi önkormányzatban. Ez utóbbiaknál kisebb a tét, de azért egy állami beruházás megszerzése, egy önkormányzati cég vezetése, egy ügyes ingatlanbérlés vagy egy szerencsés telekvásárlás súlyos tíz és százmilliókhoz juttatja a sikeres politikust vagy a politikus sikeres barátját, vagy a párt jó emberét.

Hogy ki kerül döntési pozícióba ez csak részben a választásokon dől el – világszerte a demokrácia kiüresedése zajlik, nem mintha bármikor is lett volna valódi súlya egy választásnak. Az igaz játszmáról csak sejtéseink vannak, hiszen sokszor nem csak azt nem tudjuk, hogy ki kapta a milliókat, de arról sem tudunk, hogy éppen pénzt osztogatnak maguknak. Pedig mindig osztogatnak, ez a rendszer része. A burzsoázia attól és azért burzsoázia, mert folyamatosan hatalmas pénzekhez jut. A termelési eszközök, az üzemek, a termőföldek, az árucikkek, a szállítóeszközök és az állami hatalom birtokában.

Az állam egy kifinomult gépezet. A politikusok az arcukat adják a rendszer működéséhez, a sajtó és a tudomány pedig az ideológiát. Van persze rendszerellenes sajtó és van rendszerkritikus tudomány is, de ez meglehetősen kis szelete az egésznek.

Politikusként is lehet valaki hagyományos értelemben tisztességes vagy jó fej. Csak akkor kicsi az esélye annak, hogy sikeres lesz, annak meg pláne, hogy ki tud maradni a politikai játszmákból.  

A 2010-ben indult rendszerváltozás – liberális demokrácia helyett autoriter politikai felépítmény – egyik mellékszereplője a kétezres évek elején alakult párt, a Jobbik. A párt a hagyományos fasiszta taktikával – harsány rasszista, soviniszta propaganda, egyenruhás menetelgetés – szerzett ismertséget és parlamenti helyeket. Szalonellenzékiként évekig a Fidesz-kormány szövetségese volt, ami érthető, hiszen a kormány a legtöbb területen pontosan azt csinálta, amit a Jobbik is szeretett volna csinálni. Kiépítették a tekintélyuralmi rendszer alapjait, radikálisan szűkítették a munkásjogokat, lebutították és szoros ellenőrzés alá vonták az oktatást, minimálisra csökkentették a szegények támogatását, és növelték a felsőbb rétegeknek jutó kedvezményeket. A program a szociális állam lebontása és diktatúra építése. A Jobbik a Fidesz ökleként is szívesen szerepelt, az utcai megmozdulásaik gyakori célja a demokratikus ellenzék megfélemlítése volt.

A helyzet azonban fokozatosan megváltozott. Az Orbán-rezsim egyre jobban megrészegedik a saját hatalmától, és miközben a kormány vezetői egyre nagyobb vagyonokat halmoznak fel, az állami uszítópropaganda egyre szélsőségesebb. Míg pár éve az őszinte fideszesek jobbikosok voltak, most már fordítva, az őszinte jobbikos az ízlésének megfelelő fasisztoid politikát a Fideszben találja meg. A Jobbik igyekszik a saját tábora fasiszta szellemiségét leplezni, de az ideológia mögött a lényeg számukra is a hatalom birtokában szerezhető pénz. Szeretnének nagyobb szelethez jutni a tortából, de a Fidesz nem engedi őket a zsírosbödönhöz. Ez egy racionális magyarázat arra, miért hirdeti magát ellenzékiként a Jobbik, de nemcsak erről van szó. A Fidesz számára sem mindegy, kik ülnek az amúgy egyre jelentéktelenebb parlamentben. Nem biztos hogy tudatos stratégia a kormány részéről, de a 2017 őszén felerősödő Jobbik-ellenes propaganda azt érheti el, hogy sok szavazó elhiszi, a Jobbik hiteles és valódi ellenzéki párt. Ily módon a Fidesz már nem csak saját, fogyatkozó táborát szólítja meg, de megpróbálja a kormánnyal elégedetleneket is irányítani. Az eddig sem volt titok, hogy az ellenzéki pártokat beépített emberek bomlasztják, de ez egy új, Piszkos Fred-típusú taktika. Azt mondja a kormány hogy utálja a Jobbikot, és így aki nem szereti a kormányt az majd megkedveli a Jobbikot.

Minden előjel ellenére megtörténhet, hogy 2018-ban nem győz a Fidesz. Ez mindnyájunk számára kedvező fordulat lenne, mert bármennyire is szűk egy nemzeti kormány mozgástere, a Fidesz ebből a kevésből is a legrosszabbat hozza ki. Ami biztos: a Jobbik nem a diktatúra ellensége, és esetleges erősödése csak rontana a mai helyzeten. A látszat ellenére a Jobbik a Fidesz segédcsapata.

/rövid részletek/

a náci és a sztálini rendszer közötti különbségről

„Ott a jelszó az antihumanitás és a felsőbbrendűség. Itt a humanitás hangoztatása a kísérőzene. És ez a legnagyobb aljasság! Ezért nem teszek a két gazság közé egyenlőségjelet, ha éppen tudni akarja. A mi eszméinket hangoztatva csaltak. Meggyalázták a munkásmozgalmat, a szocializmust, az emberi felszabadulás nagy eszményét, azt, amiért maga is, én is készek voltunk az életünket adni. Mire jó ezek után az életünk? Nem gondolja, hogy legalábbis egy fél évszázadra visszavetették a munkásmozgalmat, a szocializmus győzelmét?”

a sztálini államterror logikájáról

„…a „rendszer”, melyet lekicsinylés egyszerűen „örültségnek” nevezni, ha végeredményben az is, így mérlegel: „Az az ember, aki valaha, valahol kezet mert emelni bármifajta – érti! bármifajta – államrendre, az feltehetően újra megmerészelheti, hogy ilyen kísérletet tegyen.” Ilyenképpen hozta ez a rendszer, a sztálini, egy nevezőre a régi bolsevikot, a volt fehérgárdistát, a kronstadti matrózt, spanyolost, a schutzbundistát és persze minket, ide emigrált külföldi kommunistákat. Ez volt az alapkontingens. … Ezekhez járult azután, aki „valamit mondott”, plusz aki ugyan semmit se mondott, de a szomszédja feljelentette. Továbbá akinek jó állásást valaki megirigyelte: gyárigazgató, katona, belügyi ember, kulák, illetve akit kuláknak kineveztek… esetleg egy jó lakás tulajdonosa…”

az úgynevezett „szocializmusról”

„- Nincs kizsákmányolás.

- Igaz. Tőkés sincs. És most nem beszélek a láger rabszolgáiról. De a munkásé a gyár? A gyár az államé. Az állam pedig…

-A munkásosztály állama, mely a munkássá nevében kormányoz.

- Nevében, jól mondta! De csak nevében, és semmi több. Az, hogy munkásból gyárigazgató lesz, nagyon szép, fontos is, de a szocializmus más. Mert mikor a volt munkás gyárigazgató, egyúttal már államhivatalnok lett. És a munkás érdeke és az állam érdeke, legyünk pontosak, csak bizonyos hányadában azonos.”

a hatalomról

„ - A hasonlat: : a hatalom rákos daganat, nem is teljes. Igaz, hogy a hatalom tönkreteszi az egyén minden emberi normalitását, túlburjánoztatja és ezzel tönkreteszi, de a ráknál is rosszabb. Mert ragályos mint a pestis. A modern pestis az íróasztali hatalom, a vezetői hatalom. Gátjavethetetlen terjed. Puszta látása is elég, hogy elvegye az egészségesek életkedvét.

- Benned, látom, a harci kedvet szítja.

- Én kivétel vagyok.

- Csak nem a kivételes, a hatalomra termett?

- A hatalom ellenségének termett.

- Mondjuk ki kereken: anarchista.

…

- Nevezheti, ahogy akarja, mégis ez a következetes kommunista pozíciója.”

(Beszédtervezet május 1-re)

„KAPITALIZMUS? KIZSÁKMÁNYOLÁS? VÉGKÉPP ELTÖRÖLNI!”

Mi az a kapitalizmus? Mi az a kizsákmányolás? És miért akarjuk végképp eltörölni? A kizsákmányolás a történelem kezdete óta jelen van. Amióta van tulajdon, amióta van csere, azóta van kizsákmányolás is. A rabszolga, a jobbágy, a bérmunkás ugyanúgy a kizsákmányolástól szenved. Különbség leginkább abban van, hogy a bérmunkás jobban és többet dolgozik mint a rabszolga.

A kapitalizmus ezer éve jelent meg, és az utóbbi két-háromszáz évben vált a bolygót uraló világrendszerré. Ma már csak két osztály van: a termelési eszközöket birtokló burzsoázia, és a proletár, aki csak munkaerejét képes áruba bocsájtani. Ne felejtsük el, az értelmiségi is bérmunkás! A kapitalizmust a tőke működteti, és a tőkének folyamatosan, bővülő mértékben kell önmagát újratermelni. Ez igaz az egyes tőkés vállalkozásra is: vagy terjeszkedik, vagy csődbe megy.

És nekünk mi a bajunk a kapitalizmussal? Két fő problémánk van a rendszerrel. Az egyik a munka, a másik a nélkülözés. Életünk értelmetlen robotolással telik el, a munkánkkal védjük a tulajdont, munkát adunk másoknak, fenntartjuk a rendet (pl. sok értelmiségi munka). A munkavégzésünk egyetlen célja a profittermelés. A burzsujok süttetik a hasukat a tengerparton, és drága whiskyt kortyolgatnak luxuslakásaikban. És mi ezért dolgozzuk magunkat halálra!

Nem elég hogy dolgozunk, ráadásul egész életünk nélkülözésben telik el. Az emberiség túlnyomó többsége nyomorban él. Hiába csökken a statisztikákban a szegények száma, ez nem változtat a tényen: a kapitalizmus csak alacsony szinten, vagy még úgy sem képes kielégíteni alapvető szükségleteinket. A kapitalizmus soha nem fogja lehetővé tenni az emberhez méltó életet. Ezért kell megdönteni a kapitalista rendszert! Mi itt az emberiség leggazdagabb húsz százalékához tartozunk, de ez milyen „jólét”? Luxus az egészséges táplálék, az egészséges életmód, mérgezett a levegő, testünket tönkreteszi a munka, szellemünket a propaganda és az agymosás.

A valódi, jó minőségű élethez fel kell számolni a tulajdont és a munkát! Tulajdon helyett igény és szükséglet szerinti használatot, munka helyett emberi tevékenységet!

A helyzet ennél is rosszabb. A kapitalizmus általános válságba került, túltermelés, fölösleges munkaerő, fiktív tőke felhalmozódása jelzi ezt a válságot. Európa a gazdasági versenyben veszíti el pozícióit, miközben az e folyamat megállítása érdekében létrehozott közös piac egyesülése akadozik. Kelet-Európa a félperifériák nehéz helyzetén osztozik sorstársaival. Nincs utolérés, nincs felzárkózás, itt sose lesz nyugati életszínvonal. A kapitalista rendszerben a polgári demokrácia is luxuscikk, errefelé csak autoriter rezsim tudja működtetni a kizsákmányolás gépezetét. Mivel a gazdagodás egész Európában leállt, Nyugaton is kínlódik a demokrácia, itt Keleten meg pláne. Mikor fogadnak el egy rendszert az emberek? Ha biztosítja a gyarapodásukat – vagy ha terrorizálja őket. Mivel a gazdagodásunkat nem tudja biztosítani, a kapitalizmus terrorista arca egyre jobban előtűnik. Világszerte erősödnek az autoriter, elnyomó tendenciák – Orbán ennek a folyamatnak a helyi képviselője. Pár szót mégis érdemes ejteni az Orbán-rezsimről. A rendszernek két fő célja van: a hatalmon lévők személyes gazdagodása, és a társadalmi kasztrendszer elmélyítése.

Mi lehet az alternatíva? A Nyugathoz való felzárkózás megbukott, Ausztria és Magyarország között nagyobb a különbség, mint száz éve bármikor. Mi a kapitalizmus jövőképe? Süllyedés, mélyülő nyomor, akinek jut munka annak egyre többet kell dolgoznia, aki viszont fölösleges, az dögöljön meg. A fölösleges munkaerő elpusztítására jó módszer egy háború. A rendszer bűnbakokat keres, hogy még jobban egymás ellen uszítsa a kizsákmányoltakat. Bűnösnek kiáltják ki a menekülteket vagy a más nyelvet beszélőket. És közben pusztul a környezet, változik a klíma, kiirtják a városi parkokat.

Mi legyen hát? A megoldás a társadalmi forradalom! A termelő eszközök társadalmi tulajdonba vétele, az önigazgató közösségek hálózatának létrehozása. Ha az emberiség nem akar elpusztulni, akkor el kell pusztítania a kapitalizmust!

Se Putyin, se Trump! Se CIA, se KGB!

„A hatalom az hatalom, keleten és nyugaton, a hajsza mindenütt egyre megy…” – a CPG hajdani dalszövege ma is igaz.

A Szovjetunió megszűnése után az USA vált a világ csendőrévé, egy ideig különösebb ellenállás nélkül tudta gazdasági-politikai érdekeit érvényesíteni a világ bármely pontján. Az USA jelenleg is – bár leszálló ágban van – a legnagyobb imperialista hatalom. Az imperializmus a kapitalista államok természetes politikája, egy bizonyos gazdasági erő fölött. Van angol, német, amerikai, volt magyar imperializmus is, és a Putyin-korszakban megerősödött az orosz imperializmus. A jelenkori orosz imperializmus nem olyan nagy tényező mint az amerikai, egyfajta fapados imperializmus, de attól még nem szimpatikusabb.

Oroszországnak az Európai Unióhoz fűződő viszonyában kerül elő Magyarország – érthető orosz érdek az európai föderalizmus lassítása, hiszen az egyes tagországokkal könnyebb bármiben megegyezni, mint egy európai föderációval. Nem hiányzik nekik egy stabil államszövetség a szomszédjukban. Orbánékat megvették kilóra, ez biztos, és az is nyilvánvaló, hogy ideológiai fenntartásaik sincsenek. Putyin tetszeleg a fasizmust legyőző birodalom vezetőjének szerepében, de saját országában egyre több az államilag támogatott fasiszta jelenség, és szívesen támogat európai fasiszta mozgalmakat is. Persze ideológiai dilemmái a demokrácia legnagyobb védelmezőjének sincsenek, számtalan véres diktatúra volt már az USA hű szövetségese. Mint minden tőkés hatalom esetében: a profit a döntő szempont. Éppen ezért a kisebb országok kormányainak csak mérsékelt a külpolitikai mozgásterük – de így is lehet nagyot hibázni. (Például a háború végéig kitartani a vesztes fél mellett, mint ahogy a magyar kormány csinálta 1944-45-ben.)

A 20. század végén Kelet-Európában nem kellett sokat töprengeni a külpolitikai orientáción, lévén csak a nyugati hatalmi tömb volt a kínálat része. Az új évezredben viszont elkezdett erőre kapni az orosz imperializmus. Az orosz érdekszférában lenni nem egy nagy élmény, de az a szomorú valóság, hogy a félperiféria országai a nyugati befolyási övezetben is meglehetősen alávetett helyzetben vannak. Kérdés, hogy a jelenlegi magyarországi problémákért - többek között az állami szintű korrupció, a kormánytagok hihetetlen gazdagodása, a lassan, de biztosan mélyülő nyomor, a társadalmi kasztrendszer erősödése, a nacionalista és rasszista állami propaganda, és sok más – mennyire okolhatóak a nagyhatalmak. Természetesen van benne szerepük, hiszen a kormány nem más, mint a kapitalista világrendszer helyi képviselője – a külső hatalmak és a „nemzeti” hatalom ugyanannak a polipnak a csápjai.

No és mi a helyzet az oroszellenes megmozdulásokkal? Az imperializmus ellen tüntetni teljesen helyénvaló. Az orosz imperializmus ugyanúgy ellenség mint az amerikai. Érthető, ha az erősödő orosz befolyás gondolatára sok embernek összeszorul a gyomra. És az is érthető, hogy az amerikai imperializmus nem közutálat tárgya, hiszen még erős az illúzió abban, hogy lehetséges a felzárkózás a Nyugathoz. Ha választani kéne, a többség inkább az USA-ban élne, mintsem Oroszországban. Ez is érthető. Ami nehezen feloldható probléma az az, hogy az orosz-ellenességbe erős antikommunizmus keveredik. Nehéz elmagyarázni, hogy a liberális demokrácia ugyanannak az embertelen kapitalizmusnak az egyik formája, mint a sztálinizmus vagy mint a putyini rendszer. Ezért maradjunk annyiban: le minden imperializmussal! Nem akarunk sem európai, sem orosz kapitalizmust. Nem akarunk egyáltalán semmiféle kapitalizmust.

Az Orbán nevével illetett kormányzat nem más, mint a történelemből jól ismert kelet-európai autokrácia kezdeti stádiuma. A kapitalista világrendszer perifériáin a kizsákmányoló gépezet szinte kivétel nélkül csak ilyen, többé-kevésbé diktatórikus formában tud működni. Ráadásul a kapitalizmus általános, sokrétű válsága miatt, egyik válságjelenségként a polgári demokrácia legitimitása még a centrum országaiban is megroppant, nem csak itt a félperiférián. Az Orbánékat is jellemző gazdasági nacionalizmus gyakorlatilag reakció a két évtizedes sikertelen felzárkózási próbálkozásra.

Az Orbán-rendszer egy kiépülő diktatúra: elfoglalják a demokratikus intézményeket, csökkentik a hatalmat korlátozó testületek hatáskörét, ledarálják a sajtót és az ellenzéket.

Az Orbán-rezsim célja a fennálló viszonyok között a leghatékonyabban működő kapitalista államforma megtalálása. Ennél kicsit konkrétabban a rezsim célja kettős. Egyrészt a kormány vezetőinek személyes gazdagodása. (Ugyanez kicsiben, vagyis helyi, települési szinten is.) Ez látványos folyamat, elég megnézni az Orbán-klán vagyonkezelőinek, strómanjainak (Mészáros, Garancsi) sikertörténetét. A hierarchiát tiszteletben tartva követi őket a többi kormánytag udvartartása. A vagyonfelhalmozás vágya is indokolttá teszi, hogy az ellenőrzés szerveit, az ügyészséget, bíróságot, sajtót elfoglalják a kormány emberei. Másik nem kevésbé fontos kormányzati cél a kasztokra osztott társadalom bebetonozása, az osztálykülönbségek kiélezése. Ennek érdekében központosítják az oktatást, átjárhatatlanná teszik az iskolarendszert. Szűkítik, elitizálják a gimnáziumi oktatást, és lebutítják a szakmunkásképzést. Nehéz belegondolni, mekkora disznóságot művelnek az oktatás folyamatos átalakításával, ez valójában még a gazdagodásuknál is súlyosabb bűncselekmény. A mai szakmák nagy része 20-30 év múlva már nem fog létezni. Az oktatás minden szintjén az informatikát, a nyelvtudást az írás-olvasáskészséget kéne fejleszteni, ezt kívánja a társadalom elemi érdeke. Nem elsősorban azért, hogy jól képzett munkaerő álljon a tőke rendelkezésére, hanem azért, mert az általános, színvonalas oktatással csökkenthető a kasztrendszer. Miért ne kívánnánk könnyebb életet a gyerekeinknek?

A rezsim mozgatórugói mégsem teljesen tiszták. A felsőbb vezetés tagjai közül többeket is nagy valószínűséggel megvásárolt az orosz kormány. Sem politikailag, sem gazdaságilag nem érnek nekik túl sokat, nyilván amennyit fizetnek Orbánéknak az nekik aprópénz. De a magyar kormányt birtokló pénz és hataloméhes nekivadult csapatnak valószínűleg óriási összeg. Hogy kik és pontosan mennyit kaszálnak a „keleti nyitáson” az majd ki fog derülni a bíróságon.

Amíg Orbánék hatalmon vannak és a kelet-nyugat közti független szerepben tetszelegnek, áltathatják magukat, hogy világpolitikai tényezők. Az Orbán-rezsim valójában csak mindenki által mélyen lenézett, hamarosan nagyot bukó, gerinctelen talpnyalókra támaszkodó pitiáner csalók szövetsége.

A reformista irányzat a munkásmozgalom egyik fő irányzata volt hajdanán – de ma már nincs sok értelme reformizmusról beszélni.

A 19. század végére a kapitalizmus meghaladását célul kitűző mozgalom markánsan két irányzatra vált szét. A forradalmi irányzat – az anarchizmus, illetve a szociáldemokrata mozgalomról folyamatosan leváló baloldali irányzatok – a kapitalizmus megdöntését forradalmi úton vélte elérhetőnek. Általános sztrájk, forradalmi felkelések, a magántulajdon kisajátítása, a bérmunka megszüntetése, állam helyett önigazgató közösségek létrehozása jelenti azokat a sarokpontokat, melyek a rendszer meghaladását eredményezhetik. Ezzel szemben a szociáldemokrácia intézményesülő, tömegpártokat létrehozó reformista irányzata úgy vélte, a szocializmus lépésről-lépésre, reformok útján is elérhető. Ehhez az általános választójog kiharcolása jelenti a döntő lépést. A kizsákmányolt osztály, mely nyilvánvalóan mindig abszolút többségben van, választásokon hatalomra segítheti a munkások pártjait, melyek a hatalom birtokában, törvényi úton létrehozhatják a szocialista társadalmat. A szociáldemokrácia radikális szárnya, mely a 20. század első évtizedeiben – különösen az 1917-1923 közötti világforradalmi hullám során – hatalmi tényezővé vált, leginkább abban különbözött a mérsékelt szárnytól, hogy az államhatalom megszerzését elfogadhatónak tartotta erőszakos hatalomátvétel útján is. Ez volt a bolsevizmus, mely Oroszországban hatalomra került, majd a létrejövő Szovjetunió által döntő befolyást szerzett a világszerte megalakuló kommunista pártokban. A szovjet gyakorlat nem tért el az alapvető szociáldemokrata elképzeléstől: a munkásosztály pártjai birtokolják az államhatalmat, kezükbe veszik a termelést, és jóléti államot építenek ki. Történelmi távlatban a mérsékelt szociáldemokrata irányzat hasonló gyakorlatot folytatott. A Szovjetunió jelentette világpolitikai kihívásra adott reakcióként – és nem mellékesen a 2. világháború utáni évtizedekben a háborús pusztítás során keletkező beruházási lehetőségek által nyújtott gazdasági fellendülést kihasználva – Nyugat-Európa centrumországaiban is kiépült a jólétinek nevezett szociális állam.

Európa keleti és nyugati felén egyaránt évtizedekig nőtt az életszínvonal, csökkentek a vagyoni különbségek, soha nem látott jólét köszöntött a munkásosztályra. (Ezért a jólétért a perifériák kizsákmányoltjai, akiket a neokolonializmus, a kihelyezett kelet-nyugat háborúk sújtottak, iszonyú árat fizettek.) A reformizmus nem hozta el a világszocializmust, de történelmi funkcióját teljesítette: a korábban kirekesztett munkásosztályt integrálta a politikai rendszerbe, és így megerősítette a kapitalizmus stabilitását. A reformizmus korszaka ezzel lezárult. Ma már nincs olyan nagy reformista vízió, mint hajdanán. Ma már nincs értelme bárkit is reformistának bélyegezni.

No és mi a helyzet a mai, korlátozott, tehát nem a rendszert meghaladó célokat megfogalmazó mozgalmakkal?

Hiszen a környezetvédő mozgalmak célja a konkrét önvédelmen – egyes környezetpusztító beruházások megakadályozása, mint pl. a Ligetvédelem – túl mégiscsak az, hogy a kapitalizmust kizöldítsék? A feminista mozgalom alapesetben elképzelhetőnek tartja, hogy a kapitalizmusról leválasztható patriarchális karaktere. Az antirasszista mozgalmak mégiscsak azért tevékenykednek, hogy a sötétebb bőrszín ne jelentsen extra hátrányokat – és nem azt hirdetik, hogy a kapitalizmustól elválaszthatatlan a rasszizmus. A hajléktalanokat, rászorulókat segítő csoportok ritkán fogalmazzák meg, hogy a kapitalizmus nem hogy nem számolja fel a nyomort, hanem ellenkezőleg – folyamatosan újratermeli!

(Néha az antifasizmust is nevezik reformizmusnak, de aki ezt teszi, az valószínűleg nem tudja mi az a fasizmus, és azzal sincs tisztában, hol élünk.)

Miért nem nevezzük mindezeket reformizmusnak? Azért, mert a reformizmus alapvető hamissága abban állt, hogy azt állította, reformok útján eljuthatunk a világméretű emberi közösség társadalmához, reformok útján megszüntethető a kizsákmányolás, és elérhető az általános emberi felszabadulás. A történelem bizonyította, hogy ez nem lehetséges.

A mai „reformista” mozgalmak sokkal korlátozottabb víziók mentén fogalmazzák meg magukat. Nem a rendszer reformok útján való meghaladásában gondolkodnak. A feminista, zöld, a társadalmi szolidaritást erősítő csoportok többnyire nem lépnek fel az antikapitalizmus horizontjára. Nem forradalmiak – de a „reformista” kifejezéssel sem lehet őket pontosan leírni. Lehetnek részleges célok követői, lehetnek korlátoltak, gyakran nem kérdőjelezik meg a kapitalista rendszert. Sokféle kritikát meg lehet fogalmazni az egyes konkrét csoportokról, sokféle gyengeséget találhatunk, ami a mai ellenforradalmi időszakban nem csoda – de számtalan pozitív dolgot is megemlíthetünk velük kapcsolatban, többek között az annyira hiányzó szolidaritás erősítését.

(Fontos megjegyezni, hogy a kommunizmus természetesen magában foglalja a feminizmus, az antirasszizmus, a környezetvédelem, stb, alapvető céljait, de azt mondjuk, hogy a problémák valódi megoldása csak a kapitalista rendszer elpusztításával válik lehetővé. De akkor sem fog automatikusan bekövetkezni, a szexizmus vagy a rasszizmus nem fog a forradalom varázsütésére eltűnni.)

Aminek egészen biztosan nincs sok értelme: a megvető „reformista” jelzővel elintézni minden nem - vagy nem eléggé - antikapitalista mozgalmat.

Április elején tüntetéssorozat indult a budapesti utcákon, majd még néhány város csatlakozott a kormányellenes mozgalomhoz. A kiváltó ok egy újabb kormányzati provokáció volt: egy nemzetközi egyetem elüldözése, illetve az állami politika szintjére emelt korrupciót leleplező, és a mélyülő nyomor ellen fellépő civil csoportok zaklatása.

Az Orbán-rendszer ugyanúgy működik, mint bármelyik autoriter rezsim. Lemorzsolja az ellenzéket, választások útján leválthatatlanná teszi magát, az állami bevételekből az elérhető legnagyobb részt átirányítja a kormány vezetőinek zsebébe – ugyanezt helyi, települési szinten is -, a társadalom kasztosodását felgyorsítja, és felszámol minden lehetséges ellenzéki – politikai, tudományos, kulturális, egyéb – gyűjtőpontot.

Ez egy olyan folyamat, ami nem képes magát kontrollálni. A rezsim nem fog magától megállni ezen az úton. Kelet-Európában a kapitalizmus működtetésének a tekintélyelvű rendszer a normális módja. Ezt Magyarország története jól példázza: dualizmus kora (Tisza István), Horthy, Rákosi-Kádár (az úgynevezett „szocializmus” a mi értelmezésünkben belefér a kapitalizmus kategóriájába. Ezt lehet vitatni, de azt, hogy tekintélyelvű, leválthatatlan kormányzat volt, azt nem), és most Orbán. Ezek a rendszerek világpolitikai kataklizmák során buktak meg, világháborúk, a Szovjetunió felbomlása kellett a leváltásukhoz. Most, a 21. század első negyedében ott tartunk, hogy a kapitalista világrendszer általános problémái, és ezen belül a nyugat-európai centrum világgazdasági pozícióharcai során a kelet-európai autoriter hagyományok erőre kapnak. (Ez a folyamat az általános fasizálódás egy eleme.)

Ez a történelmi trend. De a jövő most sincs megírva! Hagynunk kéne, hogy a kizsákmányolás fokozását egy politikai diktatúra brutalitásával kényszerítsék ránk? Tudomásul kellene vennünk, hogy egy Orbán-klán-féle pitiáner rablóbanda gazdagodásáért a történelmi lehetőségek legrosszabbikát kelljen elszenvednünk? 2017 áprilisában százezres tömeg felelt az utcákon nemmel erre a kérdésre.

A rendszerrel szembeni ellenállás újra tömegessé és látványossá vált. Túlzás lenne ezt igazi harci tapasztalatnak nevezni, de az sem kevés, hogy tízezrek tapasztalják meg az utca elfoglalásának, a hatalom semmibe vételének felszabadító örömét.

Az események többféle irányt is vehetnek. A legoptimistább forgatókönyv szerint a tiltakozás eléri a társadalom szélesebb rétegeit is, és eközben egyre radikálisabb módon kérdőjelezi meg az állam hatalmát. Ehhez az szükséges, hogy a tömeg folyamatosan tolja odébb a korlátokat. Az utcákat már el lehet foglalni, a hatalom nem mer a tömegoszlatás durvább formáihoz nyúlni. A bíróság elé állított festékdobáló aktivisták esete azonban rávilágít egy gyengeségre: nem szabad bízni az elnyomó gépezetben! Az arc eltakarása nem bonyolult, egy sapka, napszemüveg, szemig felhúzott kendő, vagy egy fejre kötött póló kivédheti az utólagos eljárásokat. Sokféle festékbomba van, elég egyszerű módszer egy tojást kilyukasztani a két végén, kifújni a belsejét – így készül a hagyományos népi étel, a kukó-leves is -, majd festékkel tölteni és szigetelőszalaggal leragasztani. Persze a vízfestéknek nincs sok értelme, hiszen lemosható.

Minőségi lépés lenne a tartós blokád forgalmas utakon, illetve közintézmények elfoglalása. Például az Emberminisztérium megszállása. Az elfoglalás nem okozna gondot akár már egy néhány ezres tömegnek sem. Az elfoglalt épületben működhetne a mozgalom szervező-központja. Egyfajta ellenállási bázisként az épület sokkal hasznosabb funkciót tölthetne be, mint jelenleg. Aztán pedig jöhetnek az egyre újabb állomások. A forradalom egy folyamat, ami állandó mozgásban van: vagy terjed és erősödik, vagy visszavonul és elhal.

Most még valószínűleg kevés tüntető van tisztában vele, hogy nem csak Orbán az ellenség, hanem maga az egész kapitalista rendszer. De kezdetnek nem rossz, hogy a kapitalizmus politikai felépítményének – diktatórikus vagy demokratikus, végülis egykutya – tekintélye rohamosan hanyatlik.

Az Orbán-rezsim megdöntése akkor teljesedhet ki, ha az Orbán-féléket kitermelő rendszer, a kapitalizmus is eltűnik a történelem süllyesztőjében.

Miénk az utca, miénk a tér! Éljen az ellenállás!