SKINHEAD

 A skinhead a közvélemény szemében –a szubkultúrákat ismerők szűk körét leszámítva- manapság is a fasiszta szinonímája. Ez tévedés. A skinhead-mozgalom összetett és sokszínű jelenség, és semmi esetre sem azonos a fasiszta verőlegények hordájával.

A skinhead stílus az 1960-as évek végén alakult ki Angliában, a szubkultúrák és a rockzene szülőhazájában. A különböző irányzatok máshogyan öltöztek, más zenét hallgattak, és általában ellenségesen viszonyultak egymáshoz. A ’60-as évek közepén a két legnagyobb tábor a mod-ok és a rockerek csoportja volt. (A közöttük fennálló háborúskodást híven ábrázolja a Quadrophenia című film.) A modok egy része – a munkásfiatalok- nem győzte pénzzel a stílus által megkövetelt ruházkodást, ráadásul a ’60-as évek végére a hippi stílus tömegdivattá vált. A külvárosi munkáskölyköknek nem tetszett a parkokban heverésző hosszúhajúak látványa, hiszen nekik, ellentétben a gyakran középosztályból származó hippikkel, már gyerekkoruktól kezdve dolgozniuk kellett, nem értek rá heverészni, ráadásul az angol munkásosztály erőszakos hagyományainak megfelelően a „peace and love” jelszava sem volt túl vonzó. Így aztán egyre több srác nyíratta le a haját 1 cm-re –innen jön a „bőrfejű” elnevezés-, és alakított ki magának egy új stílust. Általában két pár cipőjük volt, az egyik a focizáshoz, a másik a munkához, és mivel harmadikra nem tellett, így ha jött a hétvégi bulizás, akkor a kifényesített munkásbakancsot húzták fel. Hozzá farmernadrág nadrágtartóval, kockás ing és munkáskabát vagy katonai dzseki, és már kész is volt a skinhead stílus. Mivel minden ifjúsági szubkultúra zenében is kifejezi önmagát, a skinheadeknek is megvolt a saját zenei stílusuk. Ez az első időszakban egyértelműen a korai reggae, egy jamaicai eredetű zene volt, nem véletlen, hogy ezt a korszakát skinhead-reggae néven ismerik. A skinheadeknél a munkás öntudat keveredett a hippi-ellenességgel, de amúgy nem volt semmiféle politikai ideológia a mozgalomban. A rasszizmust nem ismerték -már csak azért sem, mert többnyire színesbőrű zenészek muzsikájára buliztak-, és ha mégis etnikai alapon szerveződött bandákkal csaptak össze az sokkal inkább területi vagy szubkultúrák közötti csata volt, mintsem faji alapú erőszak.

 Egy alapvetően apolitikus mozgalomban aztán a későbbiek során mégis többnyire politikai okokból következtek be szakítások. Először a reggae zene vált le a skinheadekről, hiszen a roots-reggae „Vissza Afrikába!” jelszavával a fehér munkásfiatalok nem sokat tudtak kezdeni.

 Aztán az 1970-es évek végén –amikor a ’77-es punk-robbanás hatására újra tömegmozgalommá vált a stílus- megjelentek a brit fasiszta politikusok a színtéren, akik demagóg, rasszista uszításukkal sajnos sok skinheadre hatással tudtak lenni. De nem mindenkire, így aztán újabb szakadás történt a mozgalomban. (Ezt a folyamatot mutatja be a „This is England” című film.) Az arányok úgy alakultak, hogy a fasisztáknak sikerült egy időre kisajátítaniuk a mozgalmat. Ráadásul pont abban az időszakban, amikor a skinhead stílus nemzetközivé vált, így aztán nagyon sok országba a skinhead már mint fasiszta mozgalom jutott el.

 A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor –először 1987-ben az USA-ban, majd 1988-ban Európában is- megjelent egy új irányzat: a SHARP. (Skinheads against racial prejudice – skinheadek a faji előítélet ellen). Ezzel új lendületet kapott a stílus, és nagyon sokan, akiket a skinheadek raszista imidzse tartott vissza, levágatták a hajukat.  Új bandák sora alakult, akik Oi –skinhead zenei stílus, a punk-rock közeli rokona- és ska zenét játszottak, és a skinheadek nekiláttak megtisztítani mozgalmukat a rárakódott rasszista mocsoktól. Ez a skinhead hagyományoknak megfelelően általában erőszakos módon történt. Néhány év alatt sikerült a téma iránt érdeklődő közvélemény számára bebizonyítani, hogy a skinhead nem azonos a fasisztával. Az előző évszázad utolsó éveire a legtöbb országban már a SHARP-skinek voltak többségben. Magyarország szokása szerint néhány éves csúszással követte a nemzetközi trendet, de a sajtóban még ma is csak náci-skinekről írnak. Így aztán nem csoda, ha skinheadek láttán a fasisztákra asszociálnak, és például antirasszista rendezvényen furcsán néznek rájuk.

 A SHARP számára elég volt annak hangoztatása, hogy a skinhead nem rasszista, ezen túl nem kívánt semmilyen politikai szerepet játszani. Ez oda vezetett az utóbbi években, hogy az eltúlzott apolitikusság egyre jobban tolerálja a fasisztoid jelenségeket. Valamiféle patriotizmus talán még nem lenne tragédia, de sajnos a „hazafiság” többnyire csak a fasiszták fedő-mozgalma, és azt is látni kell, hogy pl. a mai magyar nacionalizmus legfontosabb összetartó ereje a cigányellenes rasszizmus.  A SHARP felhígulása nemcsak magyar jelenség, az apolitikus skinheadek máshol is hajlamosak a jobboldal által fütyült dalra táncolni.

 Erre a veszélyre páran már húsz évvel ezelőtt ráéreztek, és –újból az USA-ból- elindult egy új mozgalom: a RASH  (Red and anarchist skinheads). A RASH a munkásöntudatot és a baloldali radikalizmust a skinhead stílussal ötvöző fiatalokat tömöríti. Erőteljes propaganda, nagyszerű zenekarok, számtalan harci közösség jellemzi a mozgalmat. Red-skineket a világ minden táján találunk nemcsak a skinhead bulikon, hanem a radikális antifasiszta mozgalmakban is. A frontvonal azonban nem veszélytelen, nem egy redskin veszítette már életét a nácik elleni harc során. Ivan Khutorskoy orosz redskint 2009-ben lakása előtt lőtték le fasiszták. Rá emlékezve számos országban szerveztek anti-náci megmozdulást, többek közt Budapesten is, az orosz követség előtt. A RASH nem tömegmozgalom, de a redskinek esetében joggal mondhatjuk, hogy nem a mennyiség számít, hanem a minőség.

 A skinheadeket illetően kijelenthetjük, hogy azok képviselik az igazi skinhead mozgalmat, akik felvállalják akár az eredeti nem-rasszista skinhead szellemiséget –„’69 szellemét”-, akár az Oi! rendszerellenes dühét, akár a SHARP tudatos antirasszizmusát, vagy akár a RASH harcias antikapitalizmusát. A skinhead mozgalomnak semmi köze a skinhead stílus egyes elemeit magukra aggató fasiszta verőlegényekhez –a skinheadek megvetően boneheadnek, csontfejűnek nevezték el a fasisztákat, és többek közt azért is utálják őket, mert idétlen, military-rocker-skinhead keverékű megjelenésükkel elborzasztanak minden jóízlésű embert. A szánalmas, „nemzeti rockba” hajló zenéjükről már nem is beszélve.

 A skinheadek nem angyalok, sok rosszat is el lehet mondani róluk, de ami a lényeg: a valódi skinheadek utálják a rasszizmust!