A magyarországi Tanácsköztársaság az 1917-1923 közötti világforradalom nem egyedülálló, de nagyszabású epizódja volt. A forradalmi hullámot világszerte egymással összefüggő, egymásra ható forradalmi eseménysor alkotta, melynek leglátványosabb eredménye az első világháború befejezése volt. A forradalom 1917-ben Oroszországból indult, ahol egy nőtüntetés nyomán hetek alatt összeomlott a cári rendszer, majd néhány hónap után a radikális szociáldemokrácia bolsevik szárnya vette át a hatalmat. Hosszú időbe telt mire világossá vált, hogy a kialakuló Szovjetunióban születő „munkásállam”  nem a forradalom győzelmét jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, a forradalom bukását. Addig viszont, évekig, az orosz példa erjesztően hatott, és inspirálta a világ proletariátusát.

1919 a világforradalom éve volt. Európa keleti felén, a Baltikumban, a Balkánon forradalmi felkelő hadseregek, fegyveres partizánalakulatok  vívtak polgárháborút a külföldi és belföldi ellenforradalmi csapatok ellen. Németországban tanácsköztársaságok sora alakult, miközben a kormánycsapatok vérengzések kíséretében igyekeztek lefegyverezni a munkásosztályt. Olaszországban gyár- és földfoglaló mozgalom bontakozott ki. Nyugat-Európa több országában (Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, még Svájcban is) tömegsztrájkok zajlottak. A proletárlázadás több országban függetlenségi harccal párosult (Írországban, Egyiptomban, Indiában).

Párizsban megtartották az első Pánafrikai kongresszust, mely célul tűzte ki az afrikai lakosság érdekeinek képviseletét. Észak-Amerikában sztrájkhullám, Argentínában többnapos utcai harcok zajlottak. Kínában antiimperialista mozgalom bontakozott ki, Japánban, Mexikóban, Indonéziában a hatalom kénytelen volt demokratikus átalakításokkal leszerelni a mozgalmat. A kapitalizmus rendszerét világszerte erőteljes proletármozgalom rázkódtatta meg.

A világforradalom azonban néhány éven belül végetért. A burzsoá hatalom –országonként eltérő mértékben, volt ahol többszáz, volt ahol többszázezer proletárt legyilkolva- fegyveres erővel törte le a mozgalmat. A rendcsinálás után jött a konszolidáció: volt, ahol reformokat vezettek be (földreform, demokratikus átalakítás), volt ahol a szociáldemokrácia a mozgalom élére állva elterelte a harcot, volt ahol az ellenforradalom nyílt diadalt aratott, és világra jött a fasizmus.

De 1919 az optimizmus éve volt. 1917-18 során Európa-szerte munkás-, paraszt-, katonatanácsok alakultak, melyekből Közép-Európában városi, regionális, országos tanácsköztársaságok sora alakult meg. A legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló tanácsköztársaság 1919 március 21-én alakult meg Magyarországon. A Habsburg monarchia bukását eredményező felkelés 1918 őszén kivívta a köztársaságot, de a viszonyok gyors ütemben radikalizálódtak. A lakosság többsége számára elfogadható polgári politikai erő nem lévén, a munkáspártok ölébe hullott a hatalom.

Ha a tanácsköztársaság tényleges intézkedéseit vizsgáljuk azt láthatjuk hogy egyfajta radikális szociáldemokrata programot valósítottak meg: integrálták a munkásosztályt a politikai rendszerbe, ugyanakkor az életkörülmények valamilyen szintű javítására törekedtek. A tanácsköztársaság vezetői két nagyobb csoportba sorolhatók: a felsőbb vezetést nagyrészt politikusok alkották (politikusok, és nem forradalmárok). Tegyük hozzá, ebben a körben is voltak radikális, forradalmi elemek (mások mellett Korvin Ottó, vagy Szamuely Tibor, aki egyáltalán nem egy szadista mészáros volt, ezt a képet a propaganda alakította ki róla: először a vörös propaganda, hogy legyen olyan ijesztő figura, akitől fél a bukott uralkodó osztály, majd az ellenforradalmi propagandagépezet, amely mai időkben újult erővel szórja rágalmait).

A kommün alsóbb szintű vezetői, a helyi direktóriumok irányítói viszont nem politikusok voltak, hanem olyan –többnyire egyébként szociáldemokrata- emberek, akik egyszerűen azt akarták hogy megszűnjön a nyomor, senkinek ne kelljen magát halálra dolgoznia, és a letűnt világ helyén egy valóban emberi, közösségi társadalom jöjjön létre. Ezek az emberek megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk március 21-én.

De az eseményeket nem ők irányították. A tanácsköztársaság vezetői –vérbeli politikusként- klasszikus politikai tevékenységet folytattak. A forradalom terjesztése helyett külpolitikai csatározásokba –és valódi, hagyományos, országok között folyó háborúba- keveredtek. Belpolitikájuk, sok esetben nagyon szolid, visszafogott reformjaik azt eredményezték, hogy a kommün elveszítette bázisát. Soha nem lesz forradalmi tömegbázisa egy nem forradalmi rendszernek! A kapitalista rendszer reformálgatásáért a proletariátus nem hajlandó tömegesen az életét áldozni.

A Tanácsköztársaság elbukott, majd jött a fasiszta fehérterror tombolása. (Nem a forradalom jelenti a valódi terrort, hanem az ellenforradalom!)

Azóta eltelt majd’ egy évszázad. A kapitalizmus látszólag sokat változott, de valójában még mindig ugyanaz, az emberek többségét értelmetlen robotolásra és nélkülözésre kényszerítő rendszer. A feszítő ellentétek, a rendszer elleni düh sem tűnt el. Bolond aki azt hiszi, hogy a kapitalizmus örökké fennmarad.

Újra eljön majd az idő, amikor a világmegváltó szabadság zászlaját fújja a szél…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.