2016 tavaszán elégedetlenségi hullám söpör végig az országon. Az emberek többségének elege van az egyre romló életszínvonalból, a kormány hűbéreseinek pofátlan gazdagodásából, az aljas és hazug kormánypropagandából. A tiltakozási hullám egyelőre az oktatás miatt csapott a legmagasabbra, de a tél végén úgy tűnt, van esély egy nagyobb kört megmozgató sztrájkhullámra.

Tudjuk jól, hogy manapság már az számít privilegizáltnak, aki egyáltalán tud sztrájkolni, mert van munkahelye, és esetleg nem rúgják ki azonnal, ha akcióba kezd. A sztrájk csak a nagyobb és az állami cégeknél képzelhető el – bár a fideszes munka-törvény nagyon megnehezítette a sztrájkot, mondhatjuk úgy is, hogy gyakorlatilag megszűnt a sztrájkjog.

A vasútnál régóta nő az elégedetlenség, krónikus az emberhiány, romlanak a munkafeltételek, és persze alacsony a fizetés, még az országos átlagot sem éri el – miközben a vasutasok éjszaka és hétvégén is dolgoznak. A szakszervezetek nagy hangon kértek egy szerény emelést, még a sztrájkot is szóba hozták – aztán gyorsan kiegyeztek egy háromszázalékos béremeléssel. Eközben igyekeztek mindenkinek elvenni a kedvét a sztrájktól – valóban, sztrájk esetén is járna a személyvonatok 60 %-a, és arról tudatosan hallgattak, hogy az igazán hatásos a teherforgalom leállítása lenne, akkor pillanatok alatt elfogadna bármit a vezetés, ezt biztosra vehetjük-, és figyelmeztettek mindenkit a törvénytelen sztrájk veszélyeire. Olyan hangon, mintha ők lennének a cégvezetők. De hát a szakszervezetnek pont ez a dolga: ők képviselik felénk a burzsoáziát, miközben úgy tesznek, mintha velünk egy oldalon állnának.

Az iskolai mozgalom ezzel szemben spontán módon robbant ki, a szakszervezetek az elejétől csak futnak az események után, és hetek alatt sem sikerült a mozgalom élére állniuk (aminek az lenne a következménye, hogy befogják, elterelik, leszerelik a mozgalmat). Felbukkantak persze vezető figurák, akik már most a szakszervezethez hasonlóan viselkednek: minél békésebb, visszafogottabb irányt akarnak adni az eseményeknek, minél szelídebb célokat akarnak elfogadtatni, és nem radikalizálni, hanem éppen ellenkezőleg, lassítani, mederbe terelni akarják a mozgalmat. Tipikus ilyen fogás például a hatalommal való tárgyalás: ki gondolhatja azt józan ésszel, hogy ez a rezsim tárgyalóasztalnál beleegyezik valódi, lényegi változtatásokba? Senki! Ezek csak azt fogadják el, amire rákényszerítjük őket.

Mindenesetre menni kell tovább az úton: először március 30-án az egyórás sztrájk, ez is több a semminél, aztán hosszabb sztrájk, újabb hangos tüntetések, iskolafoglalás, az iskolai autonómia felépítése. A tanárcsoportok körében élénk szervezkedés folyik, és már szülői csoport is alakult. Nem ártana, ha a diákok is megmozdulnának, főleg a legmobilabb réteg, az egyetemisták. És persze ki kell törni a „szakmai keretekből”, hiszen már régen nem csak az oktatásról van szó, hanem az egész életünkről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.